Isten iskolájában / Rev. Dr. Pungur József

Isten iskolájában

Lukács ev. 2: 41-51

Megjött szeptember s megszólaltak az iskolák csengői, jelezvén a tanulók seregének a boldog nyári vakáció végét, s egy új tanév kezdetét. Kevesen gondolnak arra, hogy a templom és az iskola összetartoznak. Minden kultúrában az iskolai oktatás a termplomoknál kezdődött. Először a papok új nemzedékeinek felkészítésével, majd az állami tisztségviselők tanításával.

Ott kezdődött a tudományokkal való foglalkozás: a csillagvizsgálat, az írásbeliség a számtan, a mértan, a kémia, a gyógyítás, a zene és más tudományok művelése. Idővel ezek felnövekedvén kiköltöztek a templomból s a saját fejlődésük útjára léptek. Ma már ott tartunk, hogy mint háládatlan serdülő gyerekek akik szüleik ellen lázadnak megtagadván azokat – teszik ugyanezt az öntelt tudományok a templommal! Az egyház monostoraiból kiinduló keresztény civilizáció nélkül ma alighanem az északi féltekét „fehér afrikaiak” töltenék be – ha ma egyáltalán még léteznének!

A templomba ma is tanulni járunk, azt, hogy kicsoda Isten s kik vagyunk mi emberek!

Ez ad alkalmat, hogy ma tanuljunk tanulni Jézus Krisztustól, a mi megváltó mesterünktől!

  1. Először is azt vegyük észre igénkből, hogy a gyermek Jézus szülei elvitték a templomba.

Ma egy olyan liberális világban élünk, ahol a vallás magánügy. Olybá tekintik mint egy hobbit, kedvtelést, szórakozást, időtöltést. Némelyek hasznosnak ítélik, mások károsnak. Az elmúlt kommunista rendszerekben ideológiai alapon harcoltak a vallás ellen. Befolyását visszaszoritották, a templomok falai közé zárták, s harcos ateista-istenellenes propagadát fejtettek ki.

Van olyan szélsőséges pedagógiai irányzat, amely magát a tanulást is elnyomásnak bélyegezte, amely alól fel kell szabadítani a gyemeket! Ellene van minden magolásnak, kívülről való megtanulásnak, lecke felmondásnak, nem is beszélve a testi fegyelmezés legenyenyhébb formáiról melyek szigorúan tilosak. Az ilyenfajta elnyomások alól fel kell szabadítani a gyermeket – hirdetik – , mert lelkileg károsodna, és személyiségében deformálódna s nem lesz teljes-értékű felnőtt! Ehelyett a gyermek csináljon csak azt amit akar, játékosan, jókedvvel maga magától jöjjön rá dolgokra, szabályokra és törvényszerűségekre mindenfajta kényszerítés nélkül.

Ezek elfelejtik: ahol kert van, ott kertész is kell, aki védi a veteményt a pusztító gyomtól és gaztól!

  1. Lássuk meg azt is, hogy a 2000 esztendeje élt mesterünk Jézus tanult, művelt ember volt és nem együgyü, analfabéta, tudatlan vallási rajongó!

Jézus korában a zsinagóga volt a gyülekezet imaterme és egyben iskolája is. Templomuk csak Jeruzsálemben volt. A 722-es asszíriai és az 585-ös babilóniai fogságban élő zsidóság alakította ki a zsinagógát mint istentiszteleti helyet és iskolát, melyet a fogság után is megtartottak. A fiúgyermekek a vallási oktatást a zsinagógában kapták, ahol a Törvényt, a Prófétákat, a Zsoltárokat és a történelmüket tanulták úgy, hogy együtt mondva ismételgették amíg csak kívülől nem tudák.

Olyan módon, ahogy a közöttünk levő idősek tanulták volt az egyszer-egyet iskolás korukban. Jézus felnőtt korában a zsinagógában felolvasott a szent tekercsekből, s magyarázta is (Lukács 4:16-22). Ácsmesterként értenie kellett a számtanhoz-mértanhoz is. Fel van jegyezve, hogy valamely nagyünnepen Görögországból zsidók ékeztek Jeruzsálembe, akik látni akarták Jézust (János 12:20 kk). Ezekkel a vendégekkel bizonyára görögül is tudott érintkezni, amely akkor a latin mellett világnyelv volt, mint ma az angol.

Jézus nagy egzisztenciális igazságokra tanít amelyeket olyan tisztán csak tőle tanulhatunk: honnan jöttünk, kik vagyunk és hová megyünk! Vess számon: mit tanultál tőle?

  1. Végül értsük meg Jézus titkát, hogy ő mindenek előtt az Atya dolgait tanulta. Az első feljegyzett szavak amiket Jézus mondott az, hogy: „Nékem azokban kell foglalatosnk lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai” (2: 49). Állitsuk szembe Jézussal magunkat. Nekünk sokszor a vallás luxus, vagy megszokás, esetleg teher, vagy éppen üres időtöltés. Valahogy nem fontos, elhanyagolható, elhalasztható, majd máskor – aztán a „majdból” rendszerint „soha” lesz. Sokan úgy „hébe-hóba” járnak templomba. Meglepő, de van számos olyan gyülekezet amely 3-4 részből áll. Tudnillik egyes részei 3-4 hetente jönnek templomba, vagy éppencsak nagyünnepen! Jézus „szokása szerint” hetente elment a gyülekeztbe (Lukács 4:16). Egy régi közmonás szerint: „Aki malomba jár, az előbb-utóbb lisztes lesz”. Fordítsuk ezt úgy, hogy „aki templomba jár azon az előbb-utóbb meglátszik” – jobb, békésebb, megértőbb és istenesebb lesz!

Kérdezzük meg magunktól, hogy vajon mi milyen tanulók vagyunk Isten Iskolájában? Olyanok, akik elkerülik; vagy ki-ki maradnak? Vagy akik nem tanulnak? Esetleg olyanok akik évről évre megbuknak?

Isten segítsen minket, hogy Isten Iskolájában felsőbb osztályba léphessünk!

Dr. Pungur József

Nacionalizmus – Patriótizmus – Rev. dr. Pungur József

Liberalizmus + Imigráció = Trianon 3”

Nacionalizmusról a 19. század közepe óta beszélhetünk, bár kezdetei a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Fontos szerepe volt és van a nemzetállamok kialakulásában és fennmaradásában. A közös eredetű, múltú, nyelvű, kultúrájú és identitású népcsoportok fokozatosan ébredtek rá az összefogás fontosságára, egyrészt saját biztonságuk védelme miatt, kívülről támasztott igények ellen, másrészt hatalmuk kiterjesztésére gazdaságilag, nemzetiségükben és létszámukban gyengébb szomszédaikra. Mindkét esetben a konfliktusok számos esetben háborúkhoz, sőt világháborúkhoz vezettek.

Különösen a második világháború óta fokozatosan átokszóvá vált a nacionalizmus szava és fogalma. A nacionalizmus helyét Kelet-Európában az internacionalizmus kísérelte meg átvenni, nyugaton pedig a kozmopolitizmus. Mindkettő meghirdette a nemzetállamok túlhaladott voltát, s azok lebontására törekedett. Korunkban a kozmopolitizmus előtt nyílt tér, mely a globalizmus és a baloldali vezetésű Európai Unió ideológiájává vált, s amelynek kiszemelt koncentrált támadásai alatt nemzetünk immár évek óta áll.

A nacionalizmus elleni internacionalista-kommunista küzdelem vonatkozásában a második világháború óta furcsa kétarcúságot lehet megállapítani. Magyarországon – már ami abból megmaradt az 1947-es Párizsi Békediktátum miatt, amely szinte pontos másolata volt az 1920-as Trianoni Békediktátumnak – még beszélni sem lehetett magyar összetartozásról, egységről, testvériségről, nemhogy az ismét elszakított országrészeken élő magyarokról, csupán a nagy nemzetközi proletár-munkás-paraszt testvériségről. Egyszóval a nacionalizmus nálunk mindenfajta, mégoly halovány megnyilvánulása nemcsak hogy szigorúan volt tiltva, hanem még büntetve is!

Ugyanezen időben a szomszédos népeknél, ahol meghirdetve ugyanaz az internacionalizmus volt, mégis ezalatt nemhogy tovább élt, de virágzott a legagresszívebb nacionalizmus. Szlovákiában a hírhedt Beneš Dekrétumok jogfosztottá, kifoszthatóvá, elüldözhetővé és kollektív háborús bűnössé tettek egy millió magyart.
A Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról legalább 50 ezer magyar férfit és nőt hurcoltak el kényszermunkára “malenkij robotra”, akik közül évek múlva csak a töredéke tért haza. Jugoszláviában 40 ezer magyart mészároltak le a szerb partizánok, nem kímélve sem nőket sem gyermekeket – csupán azért mert magyarok voltak.
Észak-Erdélyben a Maniu gárdisták ölték, fosztogatták s internálták a székely lakosságot. Aztán Ceauescu telepítette őket szerte, s románokkal telepítette be Erdélyt. 1949-ben a kolozsvári Babes-Bolyai magyar egyetemet államosították, azaz románná tették, s mi minden mást oroztak el az internacionalizmus jegyében: „ami a tied, az az enyém!”

Mindezt a népirtást, borzalmat és üldöztetést a győztes demokratikus hatalmak szó nélkül hagyták, elnézték, s ellene még a szavukat sem emelték fel!

Sokan remélték azt, hogy az 1989-es kelet-európai politikai változások egy igazságosabb világot fognak eredményezni, Azután, főleg amikor 2004-körül a Kelet-európai országok is csatlakoztak az Európai Unióhoz, különösen bíztató volt, hogy minden csatlakozó aláírt számos kötelező okmányt az emberi jogokkal, kisebbségekkel, és a nyelvhasználattal kapcsolatosan, de mindig csalódniuk kellett.
Egy idő után arra kellett ráébredni, hogy az aláírt dokumentumok, a demokratikus jogok elismerése mellett, ámde a kozmopolita ideológia égisze alatt a magyarság ugyanolyan kisemmizett helyzetben maradt, mint az internacionalista-kommunista időkben. Mintha semmi sem változott volna, s tényleg lényegileg nem is változott!
A nagy demokratikus elvek látszólagos elfogadása alatt ugyanaz a nacionalista magatartás érvényesül szomszédainknál mint azelőtt mindig is, lett légyen az királyi, kommunista és most a demokratikus berendezkedésü – a lényeg: az agresszív nacionalista magyarüldözést, megfélemlítés, felszámolás és beolvasztás, ha más eszközökkel is de változatlanul tovább folyik! Gondoljunk itt a jugoszláv belháború idején történt magyarüldözésekre, rátelepítésekre, a magyarlakta területek felhígítására és a meg nem szűnő magyarverésekre.
A Román uralom alatti Erdélyben a trükkök sorozatára, amellyel a székelyföld felszámolásán mesterkednek, a hagymakupolás terjeszkedésre, az új régiók felállítására, a területi autonómia megtagadására. Kárpátalján a feltámadt ukrán nacionalizmus okoz gondokat, nemcsak a magyar emlékművek meggyalázása miatt, hanem a magyarnyelvű oktatás megszorításával is. Szlovákia hírhedtté vált a magyar nyelv korlátozása, a magyarlakta területek elhanyagolása, a kettős állampolgárság engedélyezésének megtagadása miatt. Jellemző, hogy az Európai Unió a magyar utódállamok agresszív nacionalizmusa felett évek óta szemet huny, mintha mindez normális lenne, vagy elhanyagolható, legalább is a szőnyeg alá söpörhető.

Miért? Mindenek előtt Trianon miatt. Több okból. Az első az utódállamok máig létező rossz lelkiismerete, hogy 3.5 millió alájuk vetett magyar ellen immár 99 esztendőn át válogatott gonoszságokat, embertelen cselekedeteket és égbekiáltó bűnöket követtek el folyamatosan, s mégsem tudták őket kiirtani, elűzni vagy beolvasztani és még mindig van belőlük legalább 2.5 millió! Rossz lelkiismeretük még agresszívabb nacionalizmusra tüzeli őket.
Gondoljunk csak az Úzoni mqgyar kqtonatemető elfoglalására.
A másik, a szövetséges nagyhatalmak, akik Trianont szemrebbenés nélkül engedték Clemenceaunak nyélbe ütni. Jóllehet hamar kiderült, hogy a magyarság és országa kíméletlen feldarabolása a korai kozmopolita nyugati vezető réteg valaha is a legindokolhatatlanabb, legdiktatórikusabb és legbarbárabb rémtette volt, amit a magyarok semmiképpen nem érdemeltek meg.
Mindezt megtetézték, és megtetézik azzal, hogy 99 év alatt maguktól egy jottányit sem engedtek – legalább az elszakított Magyar részek autonőmiájával.

Ezt a magatartást az Európai Unió vezetősége is maradéktalanul örökölte. Nem feltűnő-e, hogy az 1990-es évek elején rab népek sora lett önállóvá ismét a Balti tengertől a Boszporuszig, a magyar kérdésben azonban semmi nem változhatott? Pedig 1956-ban mi rántottuk le a leplet a Kommunizmus igazi arcáról, és 1989-ben mi vágtuk át a Vasfüggönyt, mégis – Trianon mindezideig maradt!

Lehetséges, sőt valószínű, hogy a 2004-es keleti EU csatlakozások előtt, amikor mindegyik csatlakozóval – köztük utódállamainkkal – tárgyaltak a feltételekről, ezek bizonyára felvetették az Unión belüli szabad mozgás tételénél a feltámadó magyar veszélyt, azaz, hogy majd megkísérlik az elszakítottak bekebelezését. Biztosítékokat kérhettek e veszély ellen, amiket meg is kaphattak bizonyára a szerződés záradékában foglalt titkos egyezményekben. Innen érthető meg az EU erőlködő és átlátszó támogatása minden magyar ballib kormánynak, amely magyarellenes és kozmopolita volt! Innen érthető az utódállamok ma is meglevő agresszív nacionalizmusa, és ezekre az EU illetékeseinek mély hallgatása és csöndje, illetve a feltámadó magyar nacionalizmus miatti aggodalom, kákán is csomót keresés és fenyegetés.

Ami pedig a nacionalizmust illeti: manapság a még meglévő nemzetállamok ellen a globalizmus és kozmopolitizmus szellemében a nacionalizmus megszégyenítő megbélyegzését használják unos-untalanul, mintha az valami ördögtől való dolog lenne. . Elfelejtik, elfeledtetik, s elrejtik az emberiség elől, hogy a nacionalizmusnak két fő válfaja van: az agresszív nacionalizmus, amely mások ellen tör, leigázva, alávetve és megsemmisítve azokat. A 20-ik század története elégséges példát szolgáltat erre. A másik fajta pedig a defenzív, vagy védekező nacionalizmus, amely csupán védi, ami a magáé, ami az övé, amit nem adhat fel, mert az már önfeladás, megsemmisülés, eltűnés lenne!
Fiatal ellenzéki korában ezt még a mai balos Konrád György is vallotta.
Illyés Gyula szerint „Patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért”.
A defenzív nacionalizmusnak egyik korai megalkotója Kossuth Lajos volt, aki az 1848-ban, a szabadságharc kezdetekor felállított magyar katonaságot nem hadseregnek vagy haderőnek, hanem „Honvédségnek” nevezte, mert az a Haza védelmét szolgálta!

Az egészséges magyar nacionalizmus mint patriótizmus a modern időkben már nélkülözhetetlen!

Dr. Pungur József

Gondolatok népünk jövőjéről – Rev.Dr. Pungur József

Gondolatok népünk jövőjéről

Ismertek azok az adatok amelyek a magyarság számának drasztikus csökkenését jósolják meg, s előrevetítik, hogy néhány évtized múlva csupán 5-6 millió magyar fog ténferegni a csonkaországban. Mindenesetre számos tényező mutat ebbe az irányba. Mindenekelőtt az abortuszok, a gyermekek nemvállalásának növekvő számaránya. Ennek filozófiai, erkölcsi, gazdasági és politikai okai vannak.

A filozófia abból a nyugati liberális mindent elboritó életfelfogásból adódik, hogy az élet mindenekelőtt élvezetre adatott. Ez az enjoy life (élvezd az életet) nyugati ideálja, amely rokon az ókori Róma carpe diem (szakítsd le minden napnak virágát) és a Görög hedonista (élethabzsoló) életszemlélettel. Következésképpen minden, ami ennek útjában áll, elkerülendő.

Így lesz akadály a gyermekvállalás és nevelés, mert az lemondással, áldozattal jár, ami rendszerint nem is térül vissza. Így lesz akadály a becsületes munka, részben azért, mert nem kifizetődő, részben mert ügyes spekulációból jobban meg lehet élni. Ez a felfogás is rokon az ókorival, amikor is a munkát nem tekintették szabad emberhez méltónak, s azt meghagyták illetve rákényszeritették a rabszolgákra.

Így süllyednek le modern társadalmak a császárkori Róma színvonalára, amiket a plebs (köznép) panem et circenses-t követelt, azaz kenyeret és cirkuszt. Ha nem kapta meg, lázadás tört ki, s hogy ennek elejét vegyék a császárok, Egyiptomból szállítattak gabonát Rómába, amit ingyen osztottak szét a plebs között. Nagylelküen ingyenes cirkuszi játékokról is gondoskodtak, ahova vadállatok elé főleg keresztényeket dobtak, s széttépésükben gyönyörködött a plebs. Ma vannak olyan társadalmak, amelyeknek ha nincs meg a heti futballja, rögbije vagy hokija, s nincs meg a napi bifsztékje és söre, akkor könnyen az utcára rohan tüntetni a kormány ellen annak leváltását követelve.

Az erkölcs meggyengülése korunkban egyenes következménye a vallási élet hanyatlásának. Ennek egyik legeklatánsabb jele, hogy a nyugati civilizáció, amely 2000 éve keresztény elveken állt, jónak látta meg sem említeni ezt a tényt az Európai Unió alkotmányában.

Pedig “Minden nép támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha elvész Róma ledől és rabigába görnyed” – mondta Berzsenyi koszorús költőnk jó kétszáz éve.

Ez érvényes minden korra, s így a miénkre is. A baj az, hogy ezt ma tragikusan elfelejtették, s ennek következményeit viseljük. A vallás olyan évezredes egyetemes emberi tapasztalatokat sűrít törvényekbe, amelyeknek semmibevétele a társadalom alapjait ássa alá. Keresztény vallásunknak nem csak isteni, hanem emberi együttélésre vonatkozó törvényei is vannak.

A mózesi Tizparancsolat két táblája prezentálja ezeket.

Ennek elfogadásával formálódott az Egyiptomból szabadult rabszolgasereg néppé, melynek törvénye van s aszerint él, s élni is fog mindaddig, amíg megtartja azokat.

Mihelyt elveti ezt egy nép, menthetetlenül visszasüllyed a népelőtti – a horda állapotba. Ezért beszélhetünk ezeknek a törvényeknek usus legis politicus – áról, azaz politikai hasznáról.

A káoszból is akkor lett világ amikor arra a természet vastörvényei tetettek. Mihelyt ezek lepattannak, a világ visszazuhan a káosz állapotába. Ez a mózesi törvény érvényes a népekre, társadalmakra és az egyénekre is. A két tábla együtt áll vagy bukik. Nem lehet erkölcsről beszélni az Istenre és emberrer vonatkozó parancsolatok megtartása nélkül, legfeljebb szituáció etikáról amely nem más mint az abszolut erkölcs törvények relativizálása, tehát cseles kikerülése azaz megölése. Ezek szerint az abortuszok sokasága azért jó, mert ha kevesebben leszünk jobban fogunk élni!

Mindez egy dekadens kultúra árulkodó jegye. Korunk drámai illusztrációja népünk önmagát megsemmisitő mutatványának.

A gazdasági élet manipulációjával ösztönözni, de visszaszorítani is lehet egy nép számarányát. Ezt már az egyiptomiak is tudták s alkalmazták is vagy 3000 éve a zsidóságra – de ellenkező eredménnyel.

Ez ma abból a szimpla kövekeztetésből adódik, ha a gazdasági élet fejlődik, virágzik, ezzel csökken vagy megszünik a munkanélküliség; az emberek jobban keresnek, tollasodnak, kényelmesebben élnek, biztonságban érzik magukat a jövőt illetően, következésképpen jobban mernek gyermeket vállalni, s nem csak egyet, hanem kettőt vagy többet is.

Ha viszont az ország gazdasági élete lefele zuhan – s azt lehet zuhantatni is –, ha kicsi a munkabér, ha nő az infláció, ha üzembezárások és elbocsátások történnek s így az élet egyre nehezebbé, kiszámíthatatlanabbá válik, akkor csökken a kedv gyermeket vállalni s azokat felnevelni, hiszen mindez a már elért életszínvonal drasztikus csökkenését eredményezi, ami az életélvezet általános elvével nem egyeztethető össze.

Mindennek drámai következménye a gyermektelenség. Jóllehet előttünk élt magyar nemzedékek sokkal nehezebb politikai és gazdasági helyeztkben mégis több gyermeket vállaltak és neveltek fel, mint a mai nemzedékek. A titok nyitja az, hogy eleink még keresztény hitük és erkölcsük parancsai szerint igyeztek élni, és vállalták a törődést, az áldozatot és a lehetetlent!

A magyarság számának drasztikus csökkenése ellenfeleink magyarellenes politikája is kívánatosnak tartja. Nevezetesen, egy legyengült magyarság nem lesz képes hatásosan követelni a békediktátumoknak a mai nemzetközi normák szerinti felülvizsgálatát és elszakított testvéreivel való újraegyesülést.

Hiszen csak békediktátum lehet az a trianoni béke (1920), ahol a magyar delegációval egyáltalán nem tárgyaltak, hanem csak annak aláírására engedték be, vagy a párizsi (1947), amelyet egy, az országot megszálló ellenséges hatalom fenyegető és elnyomó jelenlétében kellett aláírni.

Az 1938-as mücheni szerződést követő a magyar államhatárok módosítását amint lehetett, sietve törölték el, mert az egy nagyhatalom fenyegetésének árnyékában született. És a párizsi nem?

Amikor népünk jövőjéről gondolkodunk nem kerülhetjük el, hogy összehasonlítsuk az utolsó harminc esztendő balközép és jobbközép kormányzó pártjainak tevékenységét a magyarság megmaradása, összefogása, felvirágoztatása, egyszóval győzedelmes jövője érdekében.

A baloldalon akút pénztelenséget, súlyos eladósodást, habozást és tétovázást találunk. Sok volt nekik még az ismét megcsonkított ország magyarsága, nemhogy még a határon túli részeké is.

Koncepció helyett egy szlogen lett a külpolitikai vezérelv:

Merjünk kicsik lenni!

Ám az igazi mélység 2004. december 5-én jött, amikor a magyarság tömbjéből kérlelhetlenül kivágták a határon túli magyarságot.

Ezeknek pótlására, a demográfiai grafikon javítására ezek a pártok egyszerre bevándorláspártiak lettek. Nem tudják a történelmünkből, hogy példáúl a török hódoltság 150 éve alatt a magyarság létszáma 4 millóról l.5 millióra csökkent. Ennek pótlására a Habsburgok nagyszabású betelepitési politikát hajtottak végre idegen népekből. Ezek az idegen népcsoportok idővel megsokasodván egyre követelőbbek lettek s végül mindent maguknak követeltek, amit Trianonban (1920) és Párizsban (1947) meg is kaptak.

A jobbközép kereszténydemokrata és nemzeti kormányok, az ezeréves, kipróbált útról kizökkentett és veszélyes hazárdírozó úton zökögő ország szekerét visszahelyezték a régi kipróbált történelmi útra, melyet ezek a fogalmak fémjeleznek: Isten, Haza, Család.

Egy nép életében a sorra következő nemzedékek az előttük levőktől veszik át mindazt az örökséget, amit azok építettek bele népük életébe.
Mindezt azzal a természetes és magától értetődő, ám szent megb
ízatással adják tovább az utánuk következőknek, hogy majd azok is hasonlóképpen cselekszenek, hogy átadják népüket az utódoknak mindazzal, amivel ők járultak hozzá népük gyarapodásához, gazdagodásához és biztonságához.

Ez az élet rendje!

Nemzedék-váltáskor lehetőség nyílhat egy korábbi nemzedék hibáinak korrigálására. Ilyen kisérlet volt 1956.

Amikor országunk függetlenségének visszanyerésére történt kisérlet. A másik kisérlet 1989 – ben, volt amikor az ország népe kinyilványította akaratát, hogy a nyugati demokrácia államformájában óhajt élni.

A harmadik alkalom 2010-ben jött el, amikor az országos választást a kereszténydemokata nemzeti koalició kétharmados többséggel nyerte meg. Azóta ez a koalíció már a negyedik kormányt vezeti.

2010-re az ország a tönk szélére került. Nemcsak a szakszerűtlen vezetés, hanem a 2008-as pénzügyi világválság miatt is. Mégis sikerült a nagy adósságot is csökkenteni. Beindult az ipar, a mezőgazdaság a nemzetközi kereskedelem. Megalakultak a Visegrádi 4-ek, Az elszakítottakat ismét testvérként segítjük. Az illegális bevándorlás ellen falat épitettünk védve Európát, s olyan családpolitikát vezettünk be, melyre csodálkozva néz a világ. Sikeresen valósítjuk meg a jövő egyik igéretes társadalmi formáját, az illiberális demokráciát.

Mindennek titka az, hogy népünk nagy többségének kollektív tudatalattija megérezte, hogy sok országvesztő kísérlet után végre egyenesbe kerültünk!

Ami jövőnket illeti, eligazít bennünket a régi bölcs közmondásunk:

A jó útat a járatlanért el ne hagyd!”

Dr. Pungur József

Aforizmák 5 – Rev. Dr. Pungur József

Aforizmák 5

  • Nem lehet eredményesen egy eszmével, ideológiával vagy vallással szemben erőszakkal, fegyverrel, háborúkkal fellépni. Eszmét eszmével, ideológiát ideológiával, vallást vallással lehet csak legyőzni. Ezt mára már elfelejtették – ezért vagyunk ott ahol vagyunk.

  • A Kereszténység megrontása korunkban a Francia Forradalommal kezdődött (1789). Azóta belűlről a Liberális Teológia férge rontja. Kívülről meg egy másik vallás kardja suhog felé.

  • A világ azért létezhet, mert a természeti törvények mentén halad. A modern liberális ember pedig végtelen szabadságot követel magánk – és semmiféle szabályt, törvényt, és korlátozást nem fogad el. Akkor miért csodálkozunk hogy egyre nagyobb káoszban élünk és vergődünk?

  • A nyugati világban valami penultimat (a végső előtti) került az ultimat (az igazi végső – Isten) helyére. (Paul Tillich).

  • A II. Világháborúban legyőzött Németország jövőjét a győztesek úgy határozták meg, hogy gazdaságilag lehet erős hatalom – a kommunizmus terjeszkedésének veszélye miatt. Politikailag azonban a Weimari Köztársaság mintáját kell követnie – és mindez korunkban megvalósult – de milyen eredménnyel?

  • Akit Isten el akar veszejteni, annak beköti szemét és bedugja a fülét!
    Nem ilyen politikusokkal van tele a nyugati világ?
    Akkor miért csodálkozunk, hogy oda jutottunk ahol vagyunk?

  • Korunkban egyik ideológia gyorsan váltja a másikat. Mindegyik a végső megoldást igéri. Mikor ezzel csődöt mondanak és eltűnnek a politikai porondról, egy olyan világot hagynak maguk után – amely közelebb került a végső pusztuláshoz.

  • A kevés jó politikai irányvonal megjelenő sikereivel párhuzamosan előkerülnek annak megrontói, haszonélvezői és vámszedői – akik a maguk önző meggazdagodásán és hatalmuk fitogtatásán fáradoznak.
    Ez az újgazdagok, az oligarchák és a parvenük vékony ám befolyásos rétege.
    Ha ezeket meg nem fékezik – menthetetlenűl aláássák az őket kitermelő rezsimet. Ez olyan természetes, mint ahogy a kertben a virág mellett gaz is kinő.
    Ezt is, azt is tanácsos eltávolítani.

  • Miről lehet a parvenüket felismerni?
    Egyrészt egyre növekvő gazdagságukról, másrészt párhuzmosan növekvő befolyásukról, harmadsorban mindkettő mutogatásáról – amely egyben le is leplezi őket s csodálat helyett megvetés a részük!

Dr. Pungur József

Isten ? – Rev.Dr. Pungur József

Isten ?

Panta rhei” – “minden mozog” -, mondták a régi görög filozófusok, ami soha nem volt annyira érvényes, mint mai világunkra. Bő száz éve nemcsak minden mozog előre-vagy hátra, lassan, vagy inkább gyorsan, hanem minden létező létesítmény alatt mozog a talaj, a föld, a fundamentum, s a felépítmények rekesztékei is recsegnek-ropognak.

A földrengések korát éljük szó szerint is és átvitt értelemben is. Megdönthetetleneknek vélt birodalmak a szemünk láttára omlottak a porba; új társadalmi rendszerek formálódtak könnyben és vérben – és tűntek el a történelem süllyesztőjében embermilliók átkai közepette; világmegváltó új ideológiák, világszemléletek születtek, s erőltették minden eszközzel a föld népére egy boldogabb világot ígérve, amin – mint minden újdonságon – kapva-kaptak az ezekre mindig kapható tömegek, hogy aztán becsapottan, kiábrándultan, keserűen vessék el, kétségbeesetten valami újabbat keresve.

Az alapok megrendülése az Egyházat sem kímélte meg. Az északi félteke keleti felén, az Egyház, történelmének eddig legnagyobb üldöztetését szenvedte el az ateista kommunizmus 70 éve alatt, míg nyugati felén az Egyházat a jóléti társadalom, a szekepticizmus és a kozmopolitizmus rombolta és mállasztja. Az egyháznak az egyéni, családi, közösségi és nemzeti életet egykor meghatározó teológiája mára vékony vallásos filozófiai véleménnyé silányult, amiből sem erkölcsöt, sem életelveket, sem életvitelt formáló és meghatározó erő már nem sugárzik, és nem hat.

Érzékeli az alapok megmozdulását az Egyház világszerte, és megkísérli megszilárdítani azokat.  Vannak, akik a teológiai konzervativizmusban, mások annak további liberalizálásában vélik a megoldást. Ismét mások a liturgikus mozgalmakban látják a csodaszert: régi zsolozsmák recitálásával, vagy éppen modern zene bevezetésével; ismét mások szeretnék az Egyházat a szociális problémák megoldásának segédcsapatává tenni. Nem tagadható, mindezekben van valami fontos.
Ám a probléma gyökere másban van: abban, hogy a modern kor világa sikeresen rombolta le az emberben még meglevő homályos Isten-képet. Nem csak összetörte, hanem ennek még a szilánkjait is kisöpörte az emberi lélekből; istentagadóvá s istentelenné tette. Ebből egyenesen következik, hogy ahol nincs istenhit, ott az erkölcs előbb relatívvá lesz, majd teljesen eltűnik. Ennek tragikus bizonyítéka mai világunk siralmas állapota.

Az ateista filozófusok és ideológusok kétszáz éve azt sulykolják az emberek fejébe, hogy Isten pedig nem létezik, s ha létezne is, nem lehet Őt megismerni.
Ezeknek az embereknek az igehirdetés – legyen az bármilyen mély, szép és megragadó – üresen cseng, mert bennük kétely él afelől, hogy Isten – akinek nevében beszél az igehirdető – létezik-e egyáltalán? Mivel léte bizonytalanságban marad a hallgató előtt, így az ige üzenete nem fogan meg benne, mert a hitetlenség miatt lepereg róla.
A világ tele van unalmas igehirdetőkkel és kétkedő hallgatókkal.

Az Egyháznak, ha meg akar újulni és feladatát betölteni, akkor a 0-pontról kell felépíteni az Isten-képet a mai emberben. Annak, hogy az egyház bizonyságtételét, igehirdetését, tanítását az emberek elfogadják, feltétele az, hogy éljen ismét bennük egy kép Istenről. Amint egy vaknak nem lehet a színek szépségét érzékeltetni, mert fogalma sem lehet erről, éppen úgy hiábavalónak tűnik Istenről beszélni egy istentelennek

Létezik-e Isten? – kérdezi ma rejtve vagy nyíltan az emberek nagy többsége.
S ha igen, lehet-e létezését bizonyítani?
A vélemények megoszlanak. Sokan azt mondják: nem, Istent bizonyítani nem, csak hinni lehet; a hit majd megbizonyítja azt, hogy Ő van. Mégis teológusok és filozófusok minden korban megkísérelték bizonyítani Isten létezését, érveket hozva elő létezése mellett. Ez lehetséges a
Revelatio Generalis, azaz Istennek a természetben adott általános kijelentése révén, melyen számos vallás alapult. Ettől a klasszikus keresztény teológia megkülönbözteti a Revelatio Specialis-t, azaz Istennek a Szentírásban, de legfőképpen Jézus Krisztusban adott speciális kijelentését.

Mivel Istennek a Revelation Generalis-ban adott önkijelentése jelen van a világban, azaz ez az önkijelentés a világ teremtettségében, a gondviselésben és történelmében adott, ezek által önmagát, mint teremtő, fenntartó és világkormányzó Istent jelenti ki. Ezért lehetséges ezekből un. istenérveket levonni, amit régi vagy éppen a jelen kor teológusai-filozófusai megfogalmaztak. Nem értelmetlen, és ideje elérkezett, ezeket újra feleleveníteni, szemügyre venni és tanulni ezekből.

Az ontológiai argumentumot (lételméleti bizonyítékot), azaz Isten létéből logikailag levezetett érvet Canterbury Anzelm (1033-1109) érsek fogalmazta meg. Ő eléggé bonyolultan adta elő érvelését, kezdve azzal, hogy Canterbury Anzelm (1033-1109) mondott aki azzal érvelt, hogy Istennél nagyobbat nem tudunk elgondolni. Így Isten mint a legnagyobb szükségszerűen létezik. Alapjában véve azzal érvelt, hogy az Istenről alkotott fogalom, mint olyan, létezik. Igen ám, de ez csak akkor létezne, ha a fogalom mögött Isten valóban ott van. Enélkül nem is lehetne róla semmiféle fogalmunk. Ami nincs, arról fogalom sincs. Viszont egy fogalom léte egyenesen mutat a mögötte álló valóságra. Azaz Isten fogalma csak akkor létezhetne, ha a fogalom mögött ott áll Isten valóságos léte. Az istenfogalom tehát Isten valóságos létére utal. Ezt az istenérvet à-priori (tapasztalatot megelőző istenérvnek nevezik, miután nem tapasztalati, hanem tisztán a logika útján jött létre.

A kozmológiai (a világegyetemet, mint rendszert kutató elmélet – szerk. megj.)  istenbizonyítékokat, az à-posteriori (tapasztalati) úton létrejötteket, a középkor nagy teológusa Aquinói Tamás, a Doctor Angelicus” (1225-1274) gyűjtötte össze, és fektette le. Öt ilyen bizonyítékot talált. Az első a mozgás tényéből indul ki, mondván, hogy mozgás csak ott történik, ha valami okozza azt. A testek maguktól tehetetlenek. Ha a mozgás és a mozgató erők vonalán végigmegyünk, végül kell, hogy találjunk egy ősmozgatót, ami/ aki nem más mint Istent.
A
második bizonyíték a kauzalitás (oksági elv – szerk. megj,) tényéből ered. Minden okozat mögött egy ok húzódik meg. Nem lehet okozat az azt kiváltó ok nélkül. Ha az ok és okozatok láncolatán végigmegyünk, végül is meg kell érkezzünk az ősokhoz: Istenhez. (Arisztotelesznél ez a “mozdulatlan mozgató”).
Harmadik érve az esetlegesség és a szükségszerűség fogalmából adódik. Valójában minden teremtmény esetleges, azaz nem szükségszerűen létezik. Mi szükség hozta pld. az embert létre? Nyilvánvaló, hogy ilyet nem találni. Nos, ha minden létező csak esetleges, akkor kell lennie egy szükségszerű lénynek melyből az esetlegesek áramlanak, s ez: Isten.
A
negyedik érve a tökéletesség fokozatain alapul. Minden létező csak különböző fokokon bírja a tökéletességet. Ez arra mutat, hogy kell lennie egy abszolút tökéletes lénynek vagy inkább egzisztenciának: Istennek, akitől a létezők a tökéletességet különböző fokokon kapják, s akihez mérten lehet a tökéletesség fokozatait megállapítani.
Ötödik érve a nem intelligens lények – állatok -, értelmesnek tűnő életvitelén alapszik. Ezek nem lennének ilyenek egy felsőbb lény: Isten irányítása nélkül.

A teleológiai istenbizonyitékot a német Wilhelm Leibniz (1646-1716) fogalmazta meg. Ő a világ célra állítottságából (görögül telos: cél), harmóniájából és szépségéből következtetett egy legmagasabb intelligencia létezésére – Istenre -, aki mindent ily céltudatosan, harmonikusan és szépen rendedzett el, s a világot bölcsen kormányozza.

Immanuel Kant-ot is meg kell említenünk (1724-1804), a königsbergi (ma Kaliningrad) filozófusát, a morális argument vagyis az erkölcsi bizonyíték megalkotóját. Ő az emberben levő erkölcsi törvény (lelkiismeret, jóra törekvés, kötelességtudás) alapján következtetett Isten létére, aki az erkölcsi törvényt belénk helyezte kategorikus imperativusként – feltétlen parancsként. Ő mondta: “Két csodálatos dolog van a világon: a csillagos ég ott fent, és az erkölcsi törvény itt bent!”.

Említsük meg az ún. históriai vagyis történelmi istenérvet, azt, hogy az emberiség minden időben, mindenütt tisztelt valamiféle istenséget; soha nem volt az emberiség istenhit nélkül.

A klasszikus istenérvek mellett még szólnunk kell legalább három modernről. Paul Tillich (1886-1965), korunk egyik nagy teológusa így érvelt: Az ember az egyetlen élőlény, amely tud a maga véges mivoltáról. Erről viszont nem tudna, ha nem lenne az emberben egy örökkévaló elem, amelyen az ember lemérheti a maga végességét. Ez az elem Istentől van. Továbbmenve: ennek az örökkévaló, vagy végtelen elemnek megléte az emberben indirekt módon bizonyítékot nyújt Isten létezésére.

Peter Berger amerikai kortárs szociológus és filozófus “A transzcendens jelei” c. könyvében öt elgondolkoztató érvet sorol fel, amelyek Isten létezését mutatják. Honnan van az emberekben a rend utáni vagy? – kérdezi. A rendre való törekvés egy kaotikus világban egybeesik az egyetemes és isteni renddel. Rámutat arra is, hogy az ember azörömteli játék közben felszabadul, és békességet tapasztal.

Ilyenkor az idő megáll, és a külső világ megszűnik létezni. Mindez – mondja – az emberen túli természetfeletti világra utal.
A
reménység – állapítja meg – nem más, mint az ember “Nem”-je a halál és szenvedés felé. A remény több mint csupán, dac és illúzió: a remény a természetfeletti végső beteljesedésre mutat. Amikor az ember – mondja – valami rettenetes bűn következményeivel kerül szembe, akkor nem elégszik meg a bűn elkövetőjével szembeni büntetéssel, hanem örök kárhoztatást követel. Ez is, az időlegesen túl valami örökkévalóra mutat.
Végül megemlíti a
komikumot, azt, hogy amikor az ember nevet, voltaképpen önmagának e világban való bezártságának komikumát fejezi ki. Ez azt is jelenti, hogy a bezártság nem végleges, s egyszer el fog múlni. Ez is a transzcendens (Isten) egyik jelének fogható fel.

Megkísérelhetünk istenbizonyítékot alkotni a matematika segítségével is. A matematika a valóságot tükrözi absztrakt számok segítségével. A természetes számsor tehát szükségszerű és nem esetleges képződmény. A számsor elején levő zéró is szükségszerű, mert a számsor első jegye a zéróhoz (semmihez) képest állapítja meg magát.
Másként kifejezve: a “valami” a “semmihez” képest van. Ám a “zéró” és az “egy”-es szám között különleges kapcsolat van, amely nem létezik más számok között. Ez az, hogy “zéró”-ból soha nem lehet “egy”, és fordítva, “egy” soha nem lesz “zéró”-vá, még akkor sem, ha végtelenül osztanánk. Míg az “egy” fejlődhet “kettő”-vé pld. szorzás útján, “zeró”-bó1 “egy” nem lehet szorzás, csak valami alkotó akció réven. Más szóval: semmiből valami csak a teremtés aktusa útján lesz.
Ez pedig a Teremtőt – Istent – tételezi fel, ha a világmindenség viszonylatába vetítjük ki ezt.

Meg kell gondolnunk azt is, hogy Isten nincs jelen a világban, mint más létező objektum, amiről vagy akiről érzékszerveink útján tudomást szerezhetünk. Isten – mivel Lélek – következésképpen nem objektivizálja azaz tárgyiasítja vagyis nem zárja be magát egy objektumba, s mivel “finitum non capax infinitum”, azaz véges, nem tudja a végtelent befogadni.
Miután az emberi értelem a világ
objektumai tükrözésére képes csupán, s mivel Isten – mint objektum – nincs jelen a világban – ezért lehetséges Isten létének tagadása. Azonban Isten mégis jelen van e világban, mint szubjektum, mint lélek, mint minden létező alapja, fenntartója és célja. Amint a gondolat nem látható, meg nem fogható, s mégis ez adja meg emberi mivoltunkat, éppúgy Isten sem látható, nem tapintható – mégis van –, s a világ és az élet értelmét Ő adja meg.
A keresztény teológia legszilárdabb és mozdíthatatlan fundamentuma az, hogy Isten az Ő Fiában testet öltött, hogy “objektivizálja” magát, lehetővé téve az emberbnek, hogy Fiában lássuk meg, ki Ő, és milyen Isten.

Kétségtelen, hogy a filozófiai és teológiai istenérvek, a klasszikusok és a modernek, elgondolkoztatóak. Azonban mindezeken az érveken túl mégis csak Isten maga tud meggyőzni valakit a önmaga léte felől, s csak ő tud benne való hitet, mintegy “szuperadditumot” (legfőbb hozzáadást) ajándékozni az embernek.

.

Dr. Pungur József

Predestináció  – Rev. Dr. Pungur József

     A predestináció tanítása egyidős magával a kreszténységgel. Alapjai a Bibliában megtalálhatók. Az egyház régi nagy teológusai (Iréneussz, Origénesz, Augusztinusz, Pelagiusz, Aquinói Tamás, etc.),  majd a modernek (Barth, Brunner, Tillich, Moltmann, etc.) foglalkoznak ezzel. Így nemcsoda, hogy különféle értelmezései álltak elő, némelyeket heretikusnak ítélték, s vannak egyházak melyek ezt a tant teljességgel elvetik, s mások melyek feltételezéssel fogadják el.

Alapjában véve a tan problémája három eredőből jön. Az egyik az úgynevezett isteni dekrétumok közül az, melyben Isten előre meghatározza, hogy a bűnbe esett emberiségből (massa perditionis) kiket üdvözít (Efézus 1: 3-5, Róma 8:29, etc) – ez a predestináció egyszerű formája. Továbbá Isten azt is meghatározza, hogy kiket vet el kárhozatra (reprobatio) – amint azt tanítja a kettős predestináció tana a decretum horribile (Máté 25: 31-46; Róma 9: 15-23, etc). Ebből az is következik, hogy Isten maga lenne az emberi többség kárhozatának oka – amit kizár Isten egziszenciájának meghatározó vonása az, hogy Ő szeretet (1 János 4:16). Akiket Isten az üdvösségre választ (elekció), azokat megigazítja (jusztifikáció), és meg is szenteli (szanktifikáció). A másik eredő az a kijelentett isteni szándék, hogy „Az az Isten akarata, hogy minden ember üdvözüljön” (I Timótheus 2: 4). A harmadik az emberi szabad akarat. Az Isten képére teremtett embernek (1 Mózes 1:27) szabad akarata is volt. Ezt azonban a bűn megrontotta.  A modern ember pedig azt tartja, hogy szabad akarata van, azaz maga szabadon tesz választást, dönthet akár sorsáról is, és elveti még annak gondolatát is, hogy valaki más, legyen az Isten, aki előre elrendeli, meghatározza sorsát.

A valós emberi helyzet azonban az, hogy mi csupán elméletileg vagyunk szabadok, a gyakorlatban számos dolog határozza meg, rendeli el élünket. Például: család, társadalom, gazdasági élet, politika, saját képességeink, foglalkozásunk, munkánk, életkorunk, környezetünk, stb., mind-mind többé-kevésbé alakító, meghatározó és döntő tényezői mindennapi életünknek, de hosszú távon is. Ebből az egyetemes emberi tapasztalatból két szélsőséges álláspont született. Az egyik: a fatalizmus, az a hit, hogy sorsunk, végzetünk, a fátumunk előre megvan írva, s az ellen semmit sem tehetünk. A predestinációval kapcsolatban ebből az a tévedés következik, hogy ha Isten előre eldöntötte, hogy üdvözít, nosza éljünk kényünkre, kedvünkre, a végén még üdvözülhetünk is – ha erre rendeltettünk! Megfordítva: lehetünk a világ legkegyesebb emberei, de mit ér ez, ha végül is kárhozatra vettetünk? Ezek az egykedvű örök rezignáltak. A másik: szembefeszíti a Fátummal az  emberi akarat erejét, amely azt vagy legyőzi, vagy a harcban végleg megsemmisül. Ezek az égő-szemű örök akarnokok. A teológiában a Pelágiánizmus képviselte ezt tévesen, mondván, hogy az üdvösség kérdése az emberi akaraté – csak akarni kell, és elérhető!

Végül is, hogyan lehet összeegyeztetni a predestinációt az ember szabad akarattal? Ehhez meg kell gondolni az isteni mindentudásból (omiscientia) követező isteni előrelátást (previsio). Isten ugyanis aki szabad akarattal áldotta meg az embert, előre látja annak egész életét s az ítéletkor majdan kimérendő ítéletét. Isten a maga akaratával egyrészt nem akarja befolyásolni az ember döntéseit, tehát az ember szabad akaratát tiszteletben tartja, másrészt látja annak végső következményeit. Ugyanakkor a bűnben meggyengült emberi szabad akarat megsegítésére üdveszközeit ajánlja az embernek, azaz Egyháza révén elérhető segítségeit: a  Szentírást, a Megváltót, a kegyelem eszközeit: a hirdetett igét, a szentségeket, a hívők pásztorait,  a hívek közösségét, etc.         

Azt is látnunk kell, hogy üdvösség felőli emberi bizonytalanságnak van legalább két pozitív hozama. Az egyik az,  hogy akiben ez a kétség felmerül, ezt már az üdvösségre való elhívás jelének tekintheti, mert abban  Isten már elkezdte a jó munkát és be is fejezi a Krisztus Jézus napjáig. (Filippi 1:6). Ugyanis az elveszendőket – sajnos – ez a kérdés még csak nem is izgatja. Azután a predestináció tanának elfogadása segít szubjektív üdvbizonyosságra jutni. Az ilyen ember tudja, hogy üdvösségének biztosítéka nem önmagában, hanem végső soron Istenben van! Ez a keresztény életnek egyik nagy ajándéka, egzisztenciális alapjának megteremtője.  Isten lesz az aki elrendezi életét az örökkévalóság viszonylatában a Szentháromság Istennel – teremtőjével, gondviselőjével és üdvözítőjével. Így lesz valójában méltó nemcsak a keresztény névre, hanem egy magasabbszintű emberi életre jut el –  röviden: Istennel való járásra. S minden ami ezzel jár: tudatosan lesz a mennyei Atya gyermeke (Máté 5: 45), ami hitet, erkölcsöt, küldetéstudatot eredményez, ezzel együtt békességet, bátorságot, elszántságot, bizonyosságot, védelmet és segítséget!

Koruk nyugati modern embertömegei amikor kidobták életükből keresztény vallásukat – a fürdővízzel együtt a gyereket is – isteni jövőjüket – kiöntötték. Rá kell ébrednünk, hogy minden veszteségünk, szegénységünk, hiányosságunk, ürességünk, gyávaságunk, menekülésünk, félelmeink, elveszettségünk, céltévesztésünk, tanácstalanságunk, törtségünk, önmagunktól, másoktól és a világtól való elidegenedésünk legmélyebb gyökerei ebben rejlenek.

Túl emberi kiséreten, hogy megértük a predestinációt be kell vallani, hogy ez is   hitünk nagy titkai közé tartozik mint amilyen misztérium: a teremtés, a megváltás és a feltámadás.

A predestináció titkát, azt, hogy nekünk kell megharcolni a hitnek harcát, melyben mégis Isten segít győzelemre, legjobban egy olyan kapu fejezi ki, amelynek egyik oldalán ez a felirat bíztatja a vándort: „Jöjj, várunk!” S a másik oldalán, a belépett vándor ezt olvashatja: „Isten hozott!”

Dr. Pungur József 

Aforizmák 4 . Rev. Dr. Pungur József

Elsősorban magyarnak születtünk s csak azután lettünk keresztények, konzervatívok, szocialisták, liberálisok, etc.
Ma a félvilág azt követeli, hogy adjuk fel születési jogunkat!

Ma a magyarság jó része eladta születési jogait s kötelességeit egy tál lencséért – ezért jutottunk oda ahol vagyunk.

Sokan elfelejetik, hogy mindenekelőtt predesztináltság, jog, kiváltság és feladat magyarnak lenni.

Noblesse oblige” – a nemesség kötelez – mondták volt őseink – és a haza fényre derült.

A hajdan volt nemes magyar nemzet mai nemzedékének többsége erről még csak nem is hallott – csoda-e, hogy a haza majdnem sötétségbe borult?

Kétféle nacionalizmus van: agresszív – mely mások ellen tör, és defenzív – mely védi a magáét. Az utóbbit a magyarság már majdnem föladta – akkor miért siránkozunk?

Sokan felcserélték szóért a tettet. Beszélni lehet vég nélkül – újra megkell tanulni: „A szónál ékesebben beszél a tett!”

A régi írók életelve volt: „Nulla dies sine linea” azaz: „Egy nap se múljon el egy sor nélkül”. Az „egy sor” helyettesíthető: az „egy tett”-el!”

A nagy nemzetközi szervezetek melyektől oly sokan oly sokat várnak – amint elbürokratizálódtak olyan mértékben válnak impotenssé feladatuk betöltésére.
Ki emlékszik már a Népszövetségre?
Az ENSZ katonai jelenlétében végbemehetett a ruandai és a szebrenicai mészárlás. Az EU-n belül ma szabadon és következmények nélkül lehet magyarokat kisemmizni, üldözni, verni és miért?
Mert „belügy” mondja az EU – éppúgy mint valaha a Népszövetség.

Dr. Pungur József