Halottak napján – Rev. Dr. Pungur József

Halottak napján

Október végén, november elején kigyúlnak a gyertyák és mécsek temetőinkben, elhunyt szeretteinknek az emlékezés őszi virágjaival borított sírhantján. Bár szép és illő dolog kegyelettel emlékezni az előttünk elment szeretteinkre, mégis az embernek igazi vigasztalása csak akkor lesz, ha hittel és reménnyel túl tud nézni a síron, az elváláson és az elmúláson a feltámadás, az új teremtés, és az örökélet hajnala felé!

Három bibliai Igéből szólaljon meg a keresztény reménység, amikor a temetőkert sirjai, az enyészet szimbólumai között járunk.

Az első ige: I. Mózes 2:7. verse: „Formálta az Úristen az embert a föld porából és lehellett az ő orrába az életnek lehelletét. Így lett az ember élő lélekké”. Nem élő testté – hiszen az állatok is élnek istenti lehellet nélkül is –, hanem élő lélekké.
Ez az ige kategórikusan kijelenti, hogy bennünk Istenből való lélek rejtezik. Ez az ember mibenlétének alapvető meghatározása. Ez minősít minket embereket. Ez emeli az embert az állatvilág fölé. Ez határozza meg helyünket az életben. Ami azt jelenti, hogy a Teremtő az embert
„kevéssel tette … kisebbé az Istennél” (Zsoltárok 8:6).
A modern ember elfelejti, vagy számításba sem veszi, hogy úgy önmaga mint minden egyes ember Isten lelkéből kapott egy parányit a teremtésekor, sőt elnyomja azt magában, s megkísérli helyettesíteni maga-kitalálta vallásokkal, elméletekkel, filozófiákkal vagy éppen idológiákkal.
Ez a legmélyebb oka annak hogy az emberiség lezuhanóban van az állatvilág hordáinak mélységei felé, melynek tragikus illusztrációja a mai világ.

Hivő ember az, aki tudja ezt a titkot s akörűl építi ki a maga életét, s ez a központ összefogja az egyébként széthulló személyiségét és életét.

A második ige: a Prédikátor könyve 12: 9. verse: „A lélek pedig megtér Istenhez, aki adta volt azt”. Ez a kijelentés azt az üzenetet hordozza, hogy a bennünk lakozó isteni lélek nem pusztul el a halálban, hanem visszatér Istenhez, aki azt adta volt.
Azért, mert ami Istenből való az nem pusztulhat el, ugyanis az Istenből származó lélek nincs a halandóság, az enyészet és az elmúlás evilági törvénye alá vetve, mint ahogy Isten sem. Így a földi kötelékektől megszabadult lélek természetesen visszatér Istenhez – akiből számazott.
Ez azt jelenti, hogy van tehát bennünk egy „isteni szikra” amint azt Paul Tillich, a múlt századi harvardi egyetem neves professzora nevezte, ami elpusztíthatatlan és örök része emberi mivoltunknak.
Az ember feladata az, hogy ekörül az isteni szikra, mintegy központ körül alakitsa ki, épitse fel életét. Ez a központ mint mágnes a vasreszlékeket, elrendezi maga körül az ember életét.
Enélkül az emberi személyiség és élete darabjaira hull szét: a rend helyett a rendetlenség, a káosz, majd a kétségbeesés lesz úrrá benne. Amilyen mértékben válik istentelenné világunk, olyan mértékben veszíti el összefogó és rendező közponját, s hullik darabjaira az ember és vele kicsi és nagyobb világa. Nem látjuk-é ezt a világban, mely bizonyítja e tételt?

A nagy kérdés az, hogy az Istenhez az emberből visszatérő lélek mit visz magával?
A mai fogyasztói társadalom, s benne az egyedi ember megszállottsága a minél többet bírásra azt mutatja, hogy az elveszett spirituális központ helyére keres valami alternatív, materiális központot – de ezt semmiben nem tudja megtalálni.
Minél többet bír az ember, annál inkább kiábrándult, elkeseredett és ideges lesz – elégedetlen az emberekkel, a világgal s végül magával, s lesz örök rebellis, és örökké meghasonlott.
Csak a isteni központot – az isteni lelket magában megtalált ember lesz olyan, aki jól forgatja tálentumait, amiket kapott, elsősorban nem a maga javára, hanem az emberek javára és Isten dicsőségére!

A harmadik Ige János evangéliuma 11: 25. verse, ahol Jézus ezt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él”. Ez a kijelentés különösen nekünk szól. Az a tétel, hogy az élet csak élettől származhat, érvényes a mi földi világunkra.
Erre az életre jutni csak születés, tehát szülő által lehet.
S ez érvényes az örökéletre is.
Oda nem vezet tudás, praktika, meditáció vagy misztikus élmény, csak a Szentlélek által való újjászületés a „második Ádám” – Krisztusban való új életre.
Mindez az Egyházban történhet meg, mely Krisztustól alapított üdvintézmény, amely az isteni kegyelem eszközeivel, mint amilyen az igehidetés, a szentségek s a hívők közössége segíti az újjászületést. Az Egyház nem egy idejétmúlt intézmény, egyesület, múzeum vagy klub, hanem az örökélet kapuja itt e földön.
Aki az Egyházba lép, s átesik az újjászületésen, s élete a megszentelődés folyamatába kerül, annak a lelke élete befejezése pillanában az utolsó lehelettel kilehelve, a múló testből hazaérkezik Istenhez, az örökkévalóság világába – Isten országába.

Az ember életének tartalmas, értelmes és fenséges útja az lehet csak, amely Istentől, Istennel, Istenhez vezet!

Dr. Pungur József

1956-os szabadságharcunk – mementó minden elnyomónknak – Rev.Dr. Pungur József

1956-os szabadságharcunk

mementó minden elnyomónknak

A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorához méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, melynek most ünnepeljük 62-ik évfordulóját! Amely, mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugározta be a magyar és minden elnyomás alatt élő népet.
Ismételten megmutattuk önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, osztrák, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit!

A modern kommunizmus rémuralmának gyökerei igazában véve a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Ezt kevesen tudják, mert követői és utódai fennen lobogtatták a Liberté, Égalité, Fraternité feliratú trikolort, ám igyekeztek elrejteni azt a rettenetes tömegmészárlást, keresztényüldözést és anarchiát, amit éppen a zászlót vivők és követői követtek el, addig amíg a forradalom Napóleon diktatúrájába nem torkollott, s bukott el.

A Francia Forradalom eszméje és gyakorlata a 19. század szociáldemokrata teoretikusai Marx, Engels és követőik munkássága révén jutott el az orosz radikális szociáldemokratákhoz, a későbbi Bolsevistákhoz, kommunistákhoz, Leninhez és csoportjához, akik ügyesen kihasználva az I. Világháború végi kaotikus állapotokat magukhoz ragadták a hatalmat Oroszországban.
Ugyanazt a zászlót lengetve, álnokul szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetve és ígérve, a Szovjet Unió a világtörténelem legvéresebb, legelnyomóbb, legrettenetesebb diktatúráját és keresztényüldözését valósította meg, csak sokkal nagyszabásúbban, hatásosabban és hosszabban, mint francia mestereik.

Míg a két világháború között a Szovjet Unió bezártan és izolálva igencsak ismeretlen maradt a világ nyugati része előtt, melynek igazi természetét csak a II Világháború vége felé a Szovjet hadsereg nyugat felé való nyomulása eredményeként Kelet-Európa felszabadított, valójában elfoglalt, meghódított és bekebelezett keleti részei tapasztalhatták meg, melyek többsége már korábban kapott ízelítőt abból, hogy mit is jelent szovjet uralom alatt lenni, köztük a balti államok, a finnek, a lengyelek, balkániak és a magyarok.

Ami minket magyarokat illet: a trianoni békediktátumot, mely elrabolta népünk egyharmadát, s országunk kétharmadát, Lenin 1920-ban őszintén ellenezte s „imperialista békének” minősítette, és igaza volt. Sztálin 1947-ben a párizsi békediktátumban meg maga követelte országunknak a trianoni békediktátumnál súlyosabb megcsonkítását! Hol volt itt a híres elvszerű kommunista következetesség?

Sztálin tartott a magyaroktól, ismerve Habsburg-ellenes négy szabadságharcunkat, s az 1919-es magyar kommunista fiaskót. Ezért a magyarokra külön politikát szabott: kicsivé, szegénnyé, erőtlenné, és kiszolgáltatottá kellett minket tenni. Sehol annyi háborús bűnöst nem végeztek ki, mint nálunk; sehol annyi kirakatper nem volt mint nálunk; sehol annyira tönkre nem tették a polgári középosztályt és a jómódú parasztságot, mint nálunk; sehol nem üldözték olyan rafináltan az Egyházat, mint nálunk; talán sehol nem volt olyan magas a szovjet megszálló erők száma mint nálunk, és sehol annyira nem gyaláztak meg becsületében egy nemzetet, mint minket!

S mi történt 1956 október 23-án?
Az amit a lélektan így ír le: minden bántás, verés és megalázás, megszorítás, tiltás, minden kifosztás, gonoszság és ördögi tett nem múlt el nyomtalanul – hanem a kollektív magyar lélek tudatalattijába süllyedt alá, s ott szép csendesen forrni kezdett, s amikor a feszültséget már nem lehetett tovább lefojtani – hirtelen robbant s ez tíz éves kommunista diktatúra után 1956. október 23-án következett be!

Hol vannak ma már elnyomóink? Nincsenek! Népünk pedig él és virrul, bár kicsi, de Európa népei kezdenek felnézni reánk vezetésért új kihívások és veszedelmek között!

Legyen mindez mementó jelenlegi és jövőbeli elnyomóinknak!

Dr. Pungur József

In Memoriam Dr. Segesváry Victor (1929-2018) – Rev.Dr.Pungur József

ÉLETRAJZ IN PDF  LINK

In Memoriam

Dr. Segesváry Victor
(1929-2018)

Minister of the Reformed Church, theologian, economist, political scientist and author. He completed High School in Miskolc (1939-1940), Kolozsvár (Now Cluj-Napoca, Romania) (1940-1944) and Budapest (1945-1947). He studied Law at the University of Budapest (1947-1949) and was excluded for political reasons in January 1949.
Later, he completed his studies in Theology at the Reformed Theological Academy, Budapest (1949-1954). During the 1956 Revolution, he was elected Co-President of the Christian Youth Federation and a co-opted member of the Student Revolutionary Council of Budapest. He went into exile in November 1956 to Geneva, Switzerland.
He obtained a Ph.D. in Political Science and a Doctorate in Divinity from the University of Geneva. Segesváry was Chaplain of the Hungarian refugees in 1957; Secretary General, Geneva-African Institute, (1961-1962); Research Editor, Business International S.A., Geneva, (1964-1967) and Market Research Manager/Editor, SESAF S.A., Geneva (1967-1968).
He was Head of the Research Department at the Henry-Dunant Institute, ICRC, Geneva, and Lecturer/Supervisor at the International Trade Center (ITC), Geneva (1969-1971). Segesváry’s overseas career includes the following positions: Senior Advisor/Project Manager for the United Nations Conference on Trade and Development (UNCTAD), and ITC, in Algeria, Afghanistan and Mali (1971-1984); short-term assignments in Turkey, Egypt and Morocco for the United Nations Development Program (UNDP), New York, and ITC, Geneva (1973); Senior Advisor/Consultant, with various UN organizations in New York (1984-1994); assignments in Ghana, Senegal, Tunisia, Cape Verde, Gambia, Mali, Chad, Cameroun, Cambodia, etc.
He has been a visiting professor since 1999: Università del Sacro Cuore – Alta Scuola di Economía e Relazioni Internazionali, Milan (1999); he took part in the European Conference on Problems Related to Immigration in Lecce, Italy (1999); the Conference on Political Perspectives in the New Century, Fondazione Alcide de Gasperi, Rome (2001); at the Institute of World Geography, University of Budapest (2002); Hungarian Academy of Sciences, Budapest (2002); he was a lecturer at the Graduate Institute of International Studies, Geneva, Switzerland (2003). Between 1971 and 1994 he prepared or directed about four hundred studies, documents and reports in the course of his work with the UN. Since 1994, he has published in various languages more than 50 articles and studies. During 2004 and 2005, his lifework was published on the Internet.

Segesváry’s books and collected works are:
The 18th Century History of the Ráday Library (A Ráday Könyvtár 18. századi története) (Budapest, 1992, written in 1955-1956); in English: The History of a Private Library in 18th Century Hungary: The Library of Pál and Gedeon Ráday (Budapest, 2007); The Realism of Khrushchev: Soviet Policy in the Middle East 1953-1960 (Le réalisme khrouchtchévien: La politique soviétique au Proche-Orient, 1953-1960) (Neuchâtel, 1968); The Franco-German War of 1870-1871. The Birth of Red Cross Solidarity (La guerre franco-allemande de 1870-1871. La naissance de la solidarité Croix-Rouge) (Geneva, 1970); Islam and the Reformation: A Study of the Zurich Reformers’ Attitude Toward Islam, 1510-1550 (L’Islam et la Réforme: Étude sur l’attitude des réformateurs zuricois envers l’Islam, 1510-1550 (Lausanne, 1978; reprinted in the USA, San Francisco, 1998, and Lanham, 2002); Inter-Civilizational Relations and the Destiny of the West: Dialogue or Confrontation? (Lewiston, 1998; 2. ed. Lanham, 2000); Existence or Transcendence: An Anti-Faustian Essay in Philosophical Anthropology (1999 Lanham, 2. ed. 2002); Dialogue of Civilizations: An Introduction to Civilizational Analysis (Lanham, 2000), (Civilizációk dialógusa: Bevezetés a civilizációk tanulmányozásába) (Budapest, 2010); From Illusion to Delusion: Globalization and the Contradictions of Modernity (San Francisco, 1999, Lanham, 2. ed. 2001); The Crisis of Western Civilization at the End of the Millennium (A nyugati civilizáció ezredvégi válsága) (Budapest, 2001); Poems and Writings from my Youth, 1951-1953, (Ifjúkori versek és írások, 1951-1953) (Marosvásárhely, 2001); World State, Nation States, or Non-Centralized Institutions? A Vision of the Future in Politics (Lanham, 2003); Hungarians and Modernity: Cultural and Political Perspectives, (Magyarság és modernitás: Kulturális és politikai perspektívák) (Budapest, 2004); Collection of Essays, Articles and Lectures, 1957-2005, (2005): http://www.federatio.org/mikes_bibl.html#68); Twenty-Five Years in the Service of Co-operation for Development (Technical Papers, Written by a Senior Advisor/Project Manager of the United Nations) (1969-1994); Vol. 1. Macroeconomic Perspectives, Area and Sector Studies; Vol. II. Trade Promotion at National and Regional Levels (2006): http://www.federatio.org/mikes_bibl.html#78. Collection of Essays, Articles Speeches and Lectures, 1994-2006; Vol. I. Studies and Articles, 1994-2000; Vol. II. Studies, Articles, Speeches and Lectures, 2001-2006; (Tanulmányok, cikkek, beszédek és előadások 1994-2006, 1. Kötet: Tanulmányok és cikkek, 1994-2000; 2. Kötet: Tanulmányok, cikkek, beszédek és előadások, 2001-2006 (2006), http://www.federatio.org/mikes_bibl.html#95; After Dreams About Globalization Towards a Fragmented World (A globalizációs álmok után egy széttöredezett világ felé), 2006, http://www.federatio.org/mikes_bibl.html#86; Between Continents and Cultures at the Twilight of the Modern Age. Autobiography (Kontinensek és kultúrák között a modern kor alkonyának idején. Önéletrajz) (Budapest, 2009). Among his contemporary colleagues its life achievement is outstanding as a theologian, economist, political scientist and author. Victor rest in peace!

Dr. Joseph Pungur.

Ravasz László ébresztése – Rev. Dr. Pungur József

Ravasz László ébresztése

(1882 – 1975)

Ravasz László reneszánszra lenne ma szüksége a mai Magyar Református Egyházban. Ennek oka többrétü. Elsősorban az, hogy a nagy püspök, igehirdető és egyházkormányzó az 1948-ban történt félreállításától a kommunista uralom végéig – a rövid életű 1956-os forradalom kivételével – hallgatásra volt ítélve. hivatalos egyház kezdetben kritizálta, aminek csúcsa Kádár Imre könyve volt: “Egyház az idők viharában”,majd agyonhallgatta és úgy tett, mintha ő nem is létezett volna. 1975-ben a temetésén csupán egy püspök mert megjelenni, s az is civilben és kellő távolságban. A hosszú élettel megáldott püspök leányfalusi magányában azonban szorgalmasan dolgozott. Nem csupán ízes magyar nyelvre újra fordította az Újszövetséget, hanem annak könyveihez kommentárt is írt, s volt ideje emlékiratait megírni és elrendezni.Nem csoda, hogy a totalitárius rendszer bukásával ő is, mint más némaságra ítélt író, egyszerre aktuális lett.

Időszerűségének van azonban egy mélyebb oka is. Nevezetesen az, hogy RavaszLászló a XX. századbeli négy nagy magyar sorsforduló közül hármat átélt: az I.Világháború elvesztésének és Trianonnak a traumáját, a II. Világháború elvesztésének és a kommunista uralomnak tragédiáját, s az 1956-os forradalom és szabadságharc dicső és tragikus eseményét a kommunista restaurációval. Nem véletlen tehát az, hogy az 1990-es békés rendszerváltozás utáni útkeresésben a Magyar református egyház legjobb vezetői az ő örökségéhez nyúlnak vissza, keresve azt,milyen útmutatást, milyen ihletést és milyen tanácsot kaphatnak tőle. Minden politikai és szociális változás ideológiai, fiziológiai és értékrendbeli változást idéz elő:szellemi vákuum keletkezik, és azt be kell tölteni. A nagy kérdés, egzisztenciálisés sorskérdés az, hogy mivel? A réginél, az összetörtnél és az elégtelennek bizonyultnál jobbal, vagy éppen silányabbal. A legutóbbi sorsfordulót előkészítette a marxizmusból mint filozófiából, világnézetből és társadalmi rendből való kiábrándulás. Ezzel a marxizmus csatlakozott a korábban elvetett ideálok sorához: a poziti- vizmushoz, liberalizmushoz és fasizmushoz.

Az elvetett marxizmus által hagyott szellemi űrt régi vagy új eszmék, filozófiák vagy szekuláris vallások igyekeznek betölteni, mint amilyen a hedonizmus, technológiai utópianizmus, egotizmus vagy éppen szélsőséges szekták és távoli vallásokn kérdéses eszméi. Ezek mind megkísérelnek egyfajta világnézetet hirdetni, amely kielégítő felelet igényével lép fel az emberi sors nagy kérdéseire, mint amilyen a szenvedés, igazság, szeretet, munka, a halál és az élet értelmének kérdése. Egyházunk felelős őrállói látják annak a veszélyét, hogy a mostani sorsfordulónál keletkezett űrt silány, értéktelen, veszélyes filozófiák szándékoznak betölteni, s ezért tudatosan nyúlnak Ravasz László örökségéhez.

Ebben az összefüggésben legyen szabad a kardinális vonást kiemelni Ravasz László teológiájából: küzdelmét egy keresztyén, pontosabban egy kálvinista világképért vagyis világszemléletért. Ugyanis csupán ennek birtokában lehet feldolgozni,elhelyezni, megérteni és tanulni a nagy sorsfordulókból: vesztett háborúkból, Trianonból, levert forradalomból. Ebben a küzdelemben nem volt egyedül. Vele együttszinte minden élenjáró református teológus, – közöttük, hogy csak néhány nevet említsek: Sebestyén Jenő, Vass Vince, Vassady Béla, Victor János, Tavaszi Sándor – ha másként való hozzáállással is, mégis társai voltak. Nagyon is tudatában voltak annak, hogy a református értelmiségnek, művelt embereknek, a nép szellemi vezetőinek kálvinista világnézetre van szüksége ahhoz, hogy öntudatosan és megingathatatlanul álljanak meg hitükben, viseljék az élet terhét, és győzzenek az élet harcában. Tudják azt, mit hisznek és miért, melyek más világnézeteknek a korlátai,élégtelenségei és veszélyei. Tudatában volt annak, hogy az összefüggő, modern keresztyén világkép hiányában a református intelligencia elidegenedik egyházától és más, kétséges értékű filozófiák prédája lesz.

Ma, amikor otthon arról beszélnek, hogy hol van a református intelligencia, nyilvánvalóvá lesz, hogy Ravasz László erőfeszítése a kálvinista világnézetén annak eredményeivel és tanulságaival együtt nagyon is időszerű.

Művelt emberek minden korban szükségszerűen igyekeztek kialakítani maguknak egy világszemléletet: filozófiai és vallási elveknek a rendszerét, amelyek segítségével el tudták rendezni életüket úgy a mindennapok eseményei között, mint örökkévaló távlatokban, s amelyből származtatták értékrendszerüket és erkölcsi elveiket.

Van-e ma ilyen kálvinista világszemlélet egyházunkban? Nem inkább az a helyzet, hogy lelkészeink nem jutottak tovább keresztyén mozaikok felmutatásánál,vagy primitív biblicizmusnál, esetleg sziporkázó teológiai ötletességnél, vallásos érzelmek keltésénél, vagy érdekes “story”-k előadásánál? Mindezek olyan mozaikok csupán, amelyek sehogysem akarnak összeállni egy hiteles, intelligens és kielégítő modern keresztyén világképpé.

Éppen ezen a ponton lehet Ravasz Lászlótól tanulni. Igehirdetéseiből és írásaiból olyan modern, vonzó és jól érvelt kálvinista világszernlélet bontakozik ki, amely nagy befolyással volt kora intelligenciájának egy rétegére, amely képes volt egy ateista kommunizmus hosszú évtizedei alatt töretlenül hű maradni ahhoz. Nem mondható el, hogy kora egész református intelligenciája elfogadta és élte volna tanítását. Voltak – nem kevesen -, akik inkább követtek szekuláris világszemléleteket, amelyek között megtalálható számos polgári, fasisztoid és marxista életszemlélet. Jóllehet ezek nagy részéből később kiábrándulva fordultak el, mégis történelmi tapasztalat bizonyítja, hogy eszmék rendszerint nem halnak meg, csupán eltűnnek egy időre, hogy aztán hirtelen újra megjelenjenek, mint önmaguk variánsai.

A jelenlegi szellemi, filozófiai és ideológiai vákuumban nagy lehetősége a református teológiának megalkotni és felajánlani egy keresztyén kálvinista világ- és-életszemléletet. Itt lesz nyilvánvaló Ravasz László teológiájának időszerűsége, amely egyrészt mintának szolgálhat, másrészt indításokat adhat. Legalább az alábbi három témára kellene összpontosítani Ravasz László teológiájának vizsgálatában. Mindenekelőtt azt kellene megtanulni tőle, hogy ő miként oldotta meg a hit és értelem problémáját. Azért, mert a mai intelligenciának azt sulykolták a fejébe, hogy a vallásos hit összeférhetetlen az emberi értelemmel: vagy az egyik, vagy a másik, mert a kettő kizárja egymást. Az ő teológiája nyomát követve ki kellene mutatni, hogy a kettő szembeállítása nem szükségszerű, mert a hiten belül az értelem megtalálhatja és kiélheti a maga funkcióját. Rá kellene ébreszteni mai értelrniségünket, hogy egy olyan korban élünk, amikor az ember értelmét Isten fölé akarja tenni, értelmetlennek ítélve Isten létét. Ki kellene mutatni és meghatározni az emberi értelem véges és korlátozott voltát, amelynek meg kell hódolnia Isten előtt, hogy teremtésbeli feladatának megfeleljen. Csak az az értelem, amely tudatában van a maga korlátainak, lesz képes azt átlépni, felfogni és megérteni az emberi élet transzcendens és szakrális mibenlétét.

Meg kellene látni igehirdetőinknek, hogy a teológiának szüksége van a filozófia eszközeire az igehirdetésnek emberileg hathatóssá tétele érdekében. Ravasz László igehirdetéseinek alapján ki kellene mutatni annak a nézetnek a téves voltát, amely “csak a tiszta igét” akarja hirdetni mindenféle emberi filozófiától mentesen. Észre kellene venni, hogy minden igehirdetésben jelen van egyfajta filozófia, akár akarja, akár nem az igehirdető. Ugyanis ahol az Igének magyarázata történik, ez az emberi gondolkodás segítségével megy végbe. Ennek viszont megvannak a maga szabályai:érvelés, bizonyítás, összehasonlítás, analizálás, szisztematizálás, következtetés. Igazában véve minden igehirdető használja a filozófia eszközeit, még ha nincs is ennek tudatában. Ahol gondolatokkal foglalkoznak, azt csak bizonyos szabályok és törvények szerint lehet megtenni – ha értelmesen akarnak eljárni. Mennyivel magasabb szintű lenne az igehirdetés, ha az igehirdető a filozófián és a logika szabályain nevelkedett volna. Itt azonban nem csak a filozófia történetéről, mint kötelező teológiai tárgyról van szó. Ahogy a lelkipásztor – aki foglalkozása szerint lelkekkel foglalkozik – nem teheti meg a lélektan alapos ismerete nélkül, úgy az igehirdető,aki isteni gondolatok emberi gondolatok segítségével való tolmácsolására vállalkozik, nem teheti ezt meg az emberi gondolkodás – a filozófia – szabályainak ismerete nélkül. Vajon lett volna Ravasz Lászlóból az általunk ismert igehirdető,ha nem hallgatott volna filozófiát Böhm Károlynál? Lett volna Pál apostolból az a nagy apostol, ha nem ül Gamáliel lábainál? Lett volna Luther Mártonból az a nagy reformátor, aki igehirdetéseivel megreformálta az egyházat, ha nem foglalkozott volna Arisztotelész filozófiájával, vagy Kálvin Jánosból az a nagy hatású teológus Seneca munkáinak tanulmányozása nélkül? Nem a teológiának filozófiával való keveréséről vagy éppen helyettesítéséről van szó – távol legyen -, hanem

a filozófia eszközeinek felhasználásáról az Ige üzenete hathatósabb tolmácsolása érdekében.

Meg kellene tanulni azt is tőle, hogy az igehirdetés irodalmi műfaját illetően igazában véve dráma. Következésképpen az igehirdetés nem száraz értekezés, nem elvonatkoztatott elméletek bonyolult kifejtése, nem könnyű vagy poetikus kommentára a felvetett alapigének. Ravasz László igehirdetéseiben dráma zajlik le: Isten és az ember küzd egymással; az ember legyőzetik, s Isten győz; Isten győzelme azonban az ember legyőzését igazi győzelemmé teszi. Ez a dráma nem távol, az irdatlan idők mélyében játszódik le, hanem itt és most, az ige hirdetése alatt megy végbe egzisztenciális módon: a hallgató bele van vonva az i gehirdető révén, akinek szava nem más, mint a “viva vox Dei” – az élő Isten szava, amely megítél, összetör, de kegyelmesen fel is emel, s helyreállítja az embert a teremtés ősi és a megváltás ,új isteni rendjébe. Nem kellene ebben a vonatkozásban is tanulni tőle?

Ahogy mindent ott kell kezdeni, ahol 45 éve abbamaradt, így van ez a teológiá-val is. Az újrakezdés tépelődései között a legígéretesebb kiindulási pont Ravasz László teológiája lehet.

E cél érdekében itt lenne az ideje létrehozni a “Ravasz László Társaságot” – ha ugyan ezzel nem döngetek már nyitott ajtókat. Volt és még ma is élő utolsó tanítványaira – akik közé az író is sorolja magát – és tisztelőire – otthon és külföldön – hárulna elsősorban ez a feladat. A társaság a következő főbb feladatokat teljesíthetné: l. műveinek összegyűjtése és gondozása, 2. életére és munkájára vonatkozó anyag felkutatása, összegyűjtése és gondozása, 3. a róla megjelent munkák összegyűjtése, 4. munkái forrásanyagának, teológiai fejlődésének kutatása, 5. Teológiai munkái hatásának felmérése, 6. egyházkormányzói, irodalmi és politikai működésének számbaevése és értékelése, 7. válogatott munkáinak nagyobb idegen nyelvre való fordítása, kiadása és terjesztése.

Mindezekkel nem csak őnéki, hanem elsősorban a magyar reformátusságnak és a világkeresztyénségnek is tartozunk.

Dr. Pungur József

*(Hívó Szó c. lap, VIII évf. 15. Szám. 9-11 oldal, 1993, Ref. Egyház, Calgary. Frissítve, Edmonton, 2018 Szeptember 15)

Ravasz László és Makkai Sándor református püspökök 1936 – wiki :

Ravasz_László_és_Makkai_Sándor_református_püspökök._Fortepan_20501

Leszünk vagy nem? – Rev. Dr.Pungur József

Leszünk vagy nem?

A Francia Forradalom (1789) óta a kereszténység, majd a nemzeti államok fokozatosan keresztényellenes filozófiái, ideológiák, mozgalmak és idegen vallások támadása alatt élnek. Többek között ide sorolhatjuk a marxizmust, kommunizmust a nemzeti szocializmust és a kozmopolitizmust.
A kommunista rendszer által kihalásra ítélt egyházak meg töredezett, kifosztott és mártír állapotukban is a magyarság leghatásosabb védőbástyájának bizonyultak. Ennek a tételnek az igazságát bizonyítják egyrészt az elszakított területeken, másrészt az óhazában élő s ötven évig kommunista rezsimek elnyomása alatt élt egyházak, melyeknek vigasztaló, bátorItó, hitet és a magyar öntudatot ébren tartó szolgálata nélkül a magyarság sokkal nagyobb veszteségekkel élte volna át azt a tragikus korszakot.
A nyugati szórványmagyarságnak is az egyház volt a fő megtartója. Ahol egyház volt, ott megszerveződött a magyar élet. Az egyház égisze alatt alakultak meg az iskolák, a kultúr-és-sportcsoportok, s keltek a maguk szárnyára. Éppen úgy igaz az is, hogy addig lesz szervezett magyar élet, amíg lesz egyház. Ahol az egyház becsukja a kapuit, a szervezett magyar élet előbb-utóbb megszűnik. Különöse vonatkozik ez a szórványmagyarságra – miránk.
A diaszpórában élő, így a kanadai magyar egyházainak fennmaradása a szigetmagyarság megmaradását biztosítja, tehát nemzeti érdeket szolgál. Egy egészséges nemzetpolitikát folytató magyar kormánynak előbb-utóbb fel kellett ismernie az egyházak magyarság-mentő szolgálatát, nemcsak a diaszpóra magyarsága, hanem a hazai tömbmagyarság vonatkozásában is. Jelenleg Kanadában több mint 315 ezer magyar él, számuk egyre növekedik.
Betelepülésük 19-ik század harmadik negyedében kezdődött gazdasági okokból. A legtöbbjük nem akart végleg Kanadában maradni, hanem vissza szeretett volna térni szülőföldjére a megkeresett dollárokkal. Az első világháború utáni a Trianonban szétszakított ország azonban maradásra késztette őket.  Új betelepülési hullámot jelentettek az elszakított részekből elüldözöttek.
Calgary-i gyülekezetemben volt egy igen idős asszony, akinek családját 1921-ben üldözték el a románok a Temesvár melletti jó, feketeföldes birtokukról, s Kanadában találtak új otthonra).
A második világháború előtt és után, majd a kommunizmus hatalomra jutását követően is sok, főleg Nyugat-Európában rekedt magyar telepedett le Kanadában. Később az 1956-os levert forradalom és szabadságharc menekültjeinek tízezreit fogadta be Kanada. A Kádár-rendszer idején is folyamatos volt a magyar beszivárgás Kanadába. Az 1989-90-es rendszerváltás idején szintén jelentós számú magyar emigrált Kanadába.
Az utódállamokban történt rendszerváltozások megrázkódtatásai miatt jelentős számú magyar emigrált Kanadába Erdélyből, a Felvidékről és a Délvidékről. 1965 után ez volt a legnagyobb magyar kivándorlási hullám. (Ebben az időben még Edmontonban voltam lelkész, s a gyülekezet 150 magyart támogatott, akik nyugat-európai táborokban rekedtek, s áthoztuk őket Kanadába). Jelenleg is van magyar beáramlás Kanadába, mely volumenében ugyan kisebb, de állandó jellegű. Az új betelepülők engedéllyel jönnek, vagy házassági, esetleg családegyesítési alapon.
A tömbmagyarságból való minimális kiáramlás ugyan érezhető vérveszteség, ám ez életmentő vérátömlesztést jelent a nyugati
magyar diaszpórának. Ravasz László református püspök 1929-ben, amerikai körútja után jelentette ki, hogy “Az amerikai magyar reformátusság hattyúdalát énekli”. Azóta három emberöltő telt el, s e pesszimista jóslat nem vált valóra: a magyarság Észak-Amerikában ma is él, s tartja fő állásait: állnak bástyái, s még állni is fognak túl a belátható időn. Rajtunk is múlik, hogy megmaradjanak.
A kanadai magyarság megoszlása nem egyenletes a 10 provincia és a két északi terüle között. A zöm Ontárióban van. Torontóban és környékén 100 ezren vannak, British Columbiában 44 ezren, Albertában 23 ezren, Winnipegen, Reginán, Montrealban, Ottawában is van számottevő magyarság. Kisebb közösségekben, de nem szervezetten szinte mindenütt élnek magyarok.
Foglalkozásukat tekintve a magyarok farmerek, kisiparosok, tisztviselők, orvosok, mérnökök, technikusok, tanárok, művészek, politikusok, üzletemberek, papok, és rendőrök. Nemzedékek váltották egymást: a második-harmadik generáció már elangolosodott, s nagyobbára elveszett a magyarság számára. Jöttek különböző időben, más-más magyar tájegységekből, elszakított területekről, másféle szokásokkal, felfogással, politikailag homlokegyenest ellenkező világnézettel, más értékrendszerrel, erkölccsel, attól függően, hogy mikor hagyták el szülőföldjüket: a háború, 1956 előtt, alatt vagy után, vagy éppen az 1989-es fordulat körüli időben, vagy azóta.
Volt, aki az életéért futott, volt, ki jobb életet keresett, s voltak elvétve szerencselovagok is. Így érthető, hogy egység, összefogás csak ritkán alakulhatott ki közöttük, inkább széthúzás. Ugyanakkor van egy jelentős réteg, amely visszavonult minden magyar szervezettől, egyháztól, s él önmagába zárkózva, önmagának.
Ők azt vallják, hogy “Kanadában kanadainak kell lenni” , s el kell felejteni, hogy valaha is magyarok voltak. Elfelejtik, hogy jó kanadai csak a jó magyar lehet. Megtagadják az otthonról hozott magyar plusz átadását a befogadó társadalomnak. Inkább engedik, hogy az alakítsa őket át a maga képére és hasonlatosságára.
A korszellem sem kedvez a szórványmagyarságnak és az egyházaknak. Egy fokozatosan szekularizálódó kanadai társadalom néz egyre érthetetlenebbül az egyházra. Tanítását, erkölcsi elveit igazában véve nem fogadják el. Nagy részük templomba csupán tradícióból jár még olykor nagyünnepeken.
Az egyházak nagy erőfeszítéseket tesznek híveik visszatérésére.. S teszik ezt úgy, hogy egyésszt a dogmát hígítják, másrészt pedig a morál szintjét engedik zuhanni. Nemrégiben az egyik hajdani nagy kanadai felekezet vezetője nyilvánosan megtagadta Krisztus istenségét.
A vallási élet általános hanyatlása nem marad hatás nélkül sok magyarra sem. .Lassan az az íratlan szabály lesz uralkodóvá a magyarok közöt is, hogy “a pap tartsa el az egyházát”. De azért legyen egyház, hogy szükség esetén legyen hova fordulni! És nemzeti ünnepeken a pap pedig imádkozzon és áldjon, csillogjon mint karácsonyfán a dísz! Hét közben azonban legyen láthatatlan, s a hetedik napon pedig érthetetlen!
A szekularizáció mellett a kozmopolitizmus fejt ki negatív hatást a szórvány magyar- ságunkra. Míg korábban az állam támogatta a multikulturalizmust, ami előmozdította az etnikai csoportok fennmaradását és a társadalomnak az etnikai vonalak menti polarizációját segítette elő, most a hangsúly arra esik, hogy el kellene már felejteni, honnan jött ez a soknemzetiségű társadalom.
A fontos az, hogy mindenki kanadai lehet, tehát legyen is kanadai, levetkőzvén a régi kvázi-barbár erkölcsöket, szokásokat,
hagyományokat. A cél: olvadjon mindenki bele a nagy, alaktalan kanadai társadalomba. Kanadában az állam és az egyház egymástól elvannak választva.
Ez azt jelenti, hogy az
egyházak sem erkölcsi, sem anyagi támogatást nem kapnak az államtól. Viszont a kanadai állam elvárja az egyházak segítő szolgálatát rendkívüli helyzetekben és az általános erkölcsi színvonal tartásban – addig legalább, a míg egy vallástalan szekuláris humanista erkölcsiség általános elfogadásra nem jut. A templomokat és kultúrházakat építő kanadai magyar nemzedék már kihalt. Az utánuk jött nemzedékeknek csupán egy kis százaléka vesz részt az egyház és a magyar közösség életében.
Míg a kanadaiaknak mintegy 30 százaléka jár templomba a magyaroknak csupán mintegy 5-8 százaléka. Az óhazáról vagy az elszakított területeken vegetáló magyarságról sokan már nem is akarnak tudni, nemhogy támogatni. Találkoztam olyan magyarral, aki azzal dicsekedett, hogy ô már huszonhétszer volt Hawaii-ban.
De arra a kérdésemre, hogy mivel támogatta az utódállamokban élő magyar iskolákat – nem tudott felelni.
Egy másikat, aki templomba soha nem jár, de mégis reformátusnak vélte magát azon az alapon, hogy minden egyházi ebéden és vacsorán részt vett – egészen új és szokatlan kritériuma az egyháztagságnak. Megkérdeztem, hogy miért nem támogatja az egyházat, ha már református pedig megtehetné. Azt válaszolta, hogy a hiba nem benne van. Nézze – mondta – itt van ez az 1 dolláros pénzdarab, feldobom, és azt mondom: “Isten, kapd el!” Lám, nem kellett neki, mert visszahullott!
Ha viszont bajba kerülnek, az egyház az első, ahova segítségért fordulnak, s azt el is várják. A kanadai átlag magyar életében háromszor van templomban. Először akkor, amikor keresztanyja karján behozza megkeresztelni. Mert megkeresztelni mégis csak illő, hogy becsületes nevet kapjon, s ne maradjon pogány. Másodszor akkor, amikor esküvőjére libben be párja oldalán. Ez élete nagy teátrális csúcspontja. Lehetőleg diadalkaput kell ácsolni, mely alatt átvonulva saját maga és párja apoteózisát véli átélni.
Harmadszor akkor, amikor Szent Mihály lován behozzák a temetésére. Ekkor a rokonság méltán várják el a lelkésztől, hogy a megboldogult lelkét könnyedén “begurítsa” a mennyországba, mert végül is ez a pap kötelessége.
Ez az a történelmi, társadalmi, politikai és szellemi háttér, amelyben a kanadai szórvány-magyarság s intézményei még élnek. Ebben a miliőben kell egyéni és közösségi életet szervezni és folytatni. A kérdés az: hogyan lehet? A válsz egyértelmű, csak akkor, ha a szórvány magyarság megtudja tartani egyházait. Egy önmagát szétmarcangoló, erkölcsileg süllyedő társadalomban igenis létszükség az egyház, hogy örök isteni igazságok és erkölcsi elvek hirdetője és tanítója legyen. Mert az egyház, amint a múltban volt, ma is és a jövőben is magyarság megtartó erő!  
Addig lesz szervezett kanadai magyarság, amíg megtartja egyházát, mert egyedül az egyház képes azt megtartani!

 
Dr. Pungur József

2018. augusztus 20-ra. Kereszt a zászlón. – – Dr. Pungur József

Kereszt a zászlón

Az idei Szent István napi ünnepünk is szép, méltó, országszerte – és azon túl is – megünnepelt volt. Mégis kiemelkedő volt Budapesten a Kossuth téri Parlamentnél rendezett ünnepség, az állami zászló felvonásával, az államfő beszédével, az új tisztek eskütételével és a hagyományos esti ünnepzáró tüzijátékkal.

Mégis volt egy apró de fontos eseménye az ünnepnek, nevezetesen: most első ízben lengett a parlamenti zászlók között egy, a kereszttel ellátott zászló – szimbolizálva alaptörvényünk ama tételét, hogy Magyarország, keresztény pilléreken álló állam immár több, mint ezer esztendeje.

Sokan örömmel fogadták az új zászlót és annak üzenetét. Mi tagadás, lehetnek olyanok, akiket felháborít a kereszt látványa, hiszen vannak még a múltból ittragadt szocialista ateisták, azóta kifejlődött meggyőződéses kozmopolisták vagy éppen maguk választotta vallást követő egyedek, akik szívesen látnának a kereszt helyett valami más szimbólumot. Vörös csillagot, sápadt félholdat, égő napot vagy bármi mást, csak ne a keresztet.

Ezek dühösen morogják: az állam és az egyház már régóta szét van választva s ezek most újra előveszik a keresztény vallást s mint egy ideológiát a modern Magyarország elvi alapjává teszik. Hogy ezt megértsük, ahhoz meg kell látnunk, hogy minden emberi közösség, vagyis társadalom, ha hosszú távon akar megmaradni, szüksége van egy vallásra, amely a szakrálissal vagy a transcedessel – teológiailag Istennel – köti össze. Ez nem csak ideológia, amely emberi kitaláció, szekuláris, és immanens – s így nincs meg benne a szakralitás ereje mint origó, éltető és megtartó erő.

A történelem meggyőzően bizonyitja a fenti tételt. Az ókori nagy népeknek istenei voltak. Úgymint az Egyiptomiaknak (Amon, Aton,Hórusz Izisz, Ozirisz…, az Asszir-Babilóniaknak Assur, Istár, Anu, Samas, Marduk… Görögknek Zeusz,, Aphrodité, Pallas Athéne s a Rómaiaknak Apolló, Jupiter, Ceres, Mars…).

Amikor a keletről beáramló misztériumvallások, kultuszok: Dionüszosz, Mithrász, Tammuz… megerőtlenítették a hagyományos vallásokat, így az istentelenül maradt népek, országok, államok és politikai-társadalmi rendszerek csakhamar összemlottak és letűntek a történelem színpadáról. Korunkban nem a szemünk előtt omlott össze deszakrális ideológiákra épült társadalmak a nemzetiszocialista Németorsszág és a kommunista államok Európában?

A Biblia arra tanít és int, Izráel népének történetével, hogy csak egy szakrális, azaz Istentől származó törvény teremthet és tarthat meg egy népet. Amikor Mózes kiszabadította a zsidókat az egyiptomi rabszolgaságból –. egy lázadozó horda volt.

Csak az Istentől származó törvények formálták őket néppé és addig marad az, amíg tagjai megtartják a szakrális törvényeket, máskülönben lassan ismét hordává süllyednek.

Hadriánusz római császár a Bar Kochba lázadás után 140-ben a zsidókat elűzte hazájukból. A világon szétszórodott zsidók mégis,1948-ig, államuk újjáalapításáig a diszapórában is megmaradtak zsidónak. Megtartották az Istentől két kőtáblára vésett és kapott szakrális törvényt s az viszont megtartotta őket üldözések, kitelepítések és progromok között.

Államalapító Szent Istán királyunk 1100 éve az isteni szakrális törvények pályájára tette országnunkat, sok kisiklatási kísérlet után országunk ismét visszazökkent a szentkirályi történeti, hagyományos és megtartani képes kerékvágásba.

Tartsuk is meg abban!

2018 augusztus 20. Dr. Pungur József

Betelő próféciák – Dr. Pungur József

Betelő próféciák
 

Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyedíziglen” (II. Mózes 20:5).

Ma, sajnos, nem a Tízparancsolat korát éli a hajdanvolt keresztény civilizáció, hanem az Aranyborjúét.
A középkori keresztény Európa lassan és fokozatosan csúszott le Isten imádásától és törvényei követésétől az aranyborjú bálványának imádásáig.
Ma jobban, mint valaha az arany, a pénz, a gazdagság, az anyagi jólét megszerzése és birtoklása az élet főcélja – nemcsak a hatalom csúcsain élőknek, hanem a tömegeknek is, vagyis a bolygón élő s egyre növekvő 7 milliárd embernek.
Ebből a tényből ered mai világunk számos megoldatlan problémája, mint a modern népvándorlás. Növekvő tömegek dörömbölnek a nyugati államok kapuin, bebocsátást kérve, hogy aztán teleszüljék s a maguk törvényeivel alakítsák át a jólelkű befogadók földjét. 

Vagy ott van a modern kapitalizmus esete.
A nagyobb haszon kedvéért gyáraikat szegény országokba telepítették, ahol filléres a munkabér. Ezzel otthonukban munkanélküliséget teremtettek, s külföldön meg eltulajdonították a modern technikákat, s az így termelt portékáikat olcsóbban adják el világszerte, de most már saját zsebre.
Mindehhez járul a vallási talajon felnövő radikalizmus és terrorizmus, mely lassan elborítja a világot.
A Nyugat meg észrevévén, hogy lassan kicsúszik kezéből a világ, új stratégiát alkalmaz, nemcsak erőt – tankokat, bombázókat – vet be pozíciói megtartására, hanem emellett pénzügyi eszközt is – a bankokat –, amelyek nyakló nélkül adnak kölcsönt minden megszorult országnak, persze magas kamattal, amely adóságcsapdának bizonyul.
Ekkor kezdenek újra parancsolgatni.
Mindez nem hoz megoldást, hanem mélyebb válságot, nyomort és pusztulást.
Nem csoda, hiszen ez a bálványimádás bére!

De ne menjünk ilyen messzire: maradjunk a magunk körénél.
Nevezetesen két dátumnál: 1920-nál és 1947-nél.
Az első a Párizs melletti Trianon-palotában reánk kényszerített békediktátum volt.
Kezdődött Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontos békejavaslatával, melyben igazságos békét ígért a központi hatalmaknak.
Mindebből semmi sem lett – az egész csaléteknek bizonyult.
George Clemenceau francia miniszterelnök befolyása alatt álló békekonferencia meghirdetett célja az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő nemzetiségek önálló állammá szervezése és a baráti államok megnagyobbítása volt.
Így alkották meg Csehszlovákiát, Bohémia, Morvaország, Felvidék, Kárpátalja elcsatolása révén; Szerbiát, a későbbi Jugoszláviát, Horvátország, Bácska, Bánát fele elvételével; Románia megkapta Erdélyt, a Partiumot és Bánát felét; Olaszország Tirolt szerezte meg Ausztriától, s Ausztria a Határőrvidéket Magyarországtól.

Az még elfogadható lett volna, ha az új határokat az etnikai határok mentén húzták volna meg, mint az Magyarország határa volt 1941-ben a háborúba lépése előtt.
Azonban nagyobbrészt színtiszta magyar területeket is elcsatoltak 3.5 millió magyarral (Dél-Szlovákia, Callóköz, Erdély, Partium, Bácska), ami teljesen indokolatlan és igazságtalan volt. Mindemellett nagy hadisarcot is fizetni kellett.
Ezzel az idegen és ellenséges uralom alá vetett magyarságnak megkezdődött a jogfosztása, üldözése, kisemmizése és elnyomása. Ezzel megvalósulni látszott Clemenceau titkolt terve: Németországnak keletről való bekerítése francia-barát államokkal, s így Franciaország európai hegemóniájának helyreállítása, amit még Napóleonnal vesztett el.

A trianoni békediktátumnál igazságtalanabb, alábbvalóbb és gyalázatosabb békediktátumnak nem akad párja az írott történelemben. És ez ellen a győztes, szintén keresztény népek egyike sem emelte fel szavát! Anglia, Amerika, Olaszország mély hallgatásba burkolózott. Az, hogy mindez ellen csak Lenin volt képes felemelni szavát – találóan minősíti a békecsinálókat!
Hogy is mondja a Biblia? „Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban”.
Majd’ száz évvel a trianoni békediktátum után a békét kikényszerítő atyák fiai már ítélet alatt álltak. Már 1940 májusában alig hathetes háború után a franciák csúfosan elbuktak, s békeszerződést voltak kénytelenek aláírni. Anglia bár harcolt, de Pyrrhus-i árat fizetett győzelméért: végül is elvesztette gyarmatait, s ezzel világhatalmát.
Aztán Csehszlovákia és Jugoszlávia bomlott szét, bizonyos értelemben Románia is, s úgy kellett újra összetákolni ezeket. Amerika ugyan kikerült a nagy gazdasági és háborús válságból, de nem tudta, vagy nem akarta győzelmét a világ nagy problémái megoldására fordítani, ehelyett jólétben dőzsölt, ami végül is a romlás útjára vitte.
Mára a nyugat idegen népek, kultúrák és vallások beözönlésével saját megújulásának vélt emlékművet állítani s nem tudja hogy valójában a maga epitáfiumát állítja.fel.

A másik sorsdöntő dátumunk 1947,a Párizsi Békediktátum aláírása a vesztett II. Világháború után, amely súlyosabb feltételekkel helyreállította a trianoni békediktátumot. Ennek aláírásakor az ország szovjet katonai megszállás alatt volt s maradt 1991-ig.
A nemzetközi jog az ilyen szerződést érvénytelenek tartja – dacára ennek egy állam sem tett ellene semmit, még szavakban sem!
Kárpátalja a Szovjetunióhoz került, néhány község Pozsony alatt meg Bratislavához, hogy nagyobb biztonságban legyen!
A háború még át sem viharzott az országon már megindult a magyar-üldözés. Kárpátaljáról 40.000 magyart hurcoltak el kényszermunkára a Szovjetunióba, Bácskában 40.000 magyart szörnyű kínzások után mészároltak le Titó partizánjai.
Szlovákiában a Beneš-dekrétumok közel 1 millió magyart fosztottak meg minden jogtól, sokat deportáltak cseh földre, 100.000-et üldöztek át a határon az anyaországba.
A Romániához visszakerült Észak-Erdélyben a Maniu-gárdisták ölték tömegesen a magyarokat, vagy hurcolták börtönbe.
Az újra megcsonkított Magyarországról a hadifoglyokon kívül még 700.000 civilt vittek el a Szovjetunióba – a háború után!

Ebben az időben a Trianonban és Párizsban ránk erőszakoló nemzedék következő generációja került isteni ítélet alá. Vagy nem ezt hozta rájuk az, hogy a szabad világ ölbe tett kezekkel nézte, amint 1956 őszén kivívott szabadságunkat a Vörös Hadsereg brutálisan leverte és a résztvevőket kegyetlenül megbüntették?
Ez a tragédia egyrészt leleplezte a kommunista rezsimek igazi lényegét: a végtelen terrort, másrészt leleplezte a nyugati demokráciák képmutató politikáját, azt, hogy Magyarország éppúgy nem várhat tőlük hathatós segítséget, amint ahogy nem várhatott soha történelme folyamán – Buda felszabadításán kívül 1686-ban –, de ez már összeurópai érdek volt!
1956 őszén Budapest utcáin a nagyhatalmak akkori nemzedéke elvesztette az elnyomott népek bizalmát. Ez az áruló nyugati nemzedék azon ítélet alá esett, mint az útszéli áldozatot messze elkerülő klerikusok Jézus példázatában (Lukács 10: 31-32).

Az 1989-90-es rendszerváltás utáni magyar nemzedék a segítség reményével tekintett a nyugati demokráciákra. Remélte, hogy segítenek nekünk betagolódni az ő életvitelükbe, gazdasági rendszerükbe és világukba.
Ehelyett hamar keserűen rá kellett ébredni, hogy mi csak piacnak kellettünk. Ehhez le kellett építeni iparunkat, eladni mindent, ami ingó, vagy ingatlan vagyon volt. Bankjaik elözönlötték az országot, nyakló nélkül kínáltak kölcsönt boldognak és boldogtalannak.
A munkahelyek drámaian fogytak, kereset nem volt, a kölcsönt fizetni kellett. Megindult az elszegényedés. Az állam bevételei csökkentek, külföldi hitelt kellett felvenni még az adósságok kamatjai fizetésére is. Jöttek a megszorítások, s vele millióknak a mélyszegénység.

A trianoni és Párizsi békediktátumokat ránk kényszerítő atyák legújabb nyugati nemzedéke vajon nem áll-é büntetés alatt?
Vajon nem isteni büntetés az, hogy országaikat egyre nagyobb és nyomasztó mértékben özönlik el idegen kultúrájú, törvényű, vallású és szokású népek? Azt remélték, hogy a jövevények majd beilleszkednek a befogadó társadalomba.
Ehelyett azt várják, hogy a befogadók illeszkedjenek hozzájuk. A befogadók most kezdik megtapasztalni azt, amit az elszakított 3.5 millió magyar ma is keserűen tapasztal, hogy mit is jelent saját szülőföldjükön idegenként élni – és ez még csak a kezdet. Várták azt is, hogy az újak munkájukkal hozzájárulnak a társadalom értékeihez, ehelyett sokan inkább választják a szociális juttatásokon való függést.
Vajon nem ítélet-é az, hogy ezek a társadalmak a szétesés állapotának jeleit mutatják: a nagyfokú individualizálódást, a maguknak való élést, az összetartás, a szolidaritás és erkölcs fokozódó hiányát, és a csak anyagi értékekre és szenzuális élményekre való összpontosítást?

Az ilyen társadalmak napjai meg vannak számlálva, mert belülről romlottak meg és gyengűlnek el. Nincs már vallásos hit és erkölcs, mely az egyedi embereket közösségbe fogná össze, mint cement a téglákat. Eltűnnek hirtelen, mint az egykor volt nagy és hatamas birodalmak.
Az írás korunk falán van, mint akkor: „Megmérettél … és híjával találtattál!” (Dániel 5:27). Mára a nyugat idegen népek, kultúrák és vallások beözönlésével saját megújulásának vél emelékművet állítani s nem tudja hogy , hogy a maga epitáfiumát alkotja meg melyre ez lesz vésve: “Hic Fuit Occident” (Valaha Itt Volt Nyugat”).

Dr. Pungur József