Az Istenélmények teológiai alapvonalai — – reedited – 6 parts in one – Dr. Pungur József

Az ezredforduló sok szempontből határkőnek bizonyult világunk történetében. Nem csak azzal, hogy a modern kor két pusztító világháborúval tette tönkre a fél világot, s hadviselő, főleg fehérfajú népek hagyták a csatatereken fiatal embereik tízmillióit, míg más fajú népek békében szaporodhattak és sokasodhattak, jóllehet súlyos helyi háborúk .tizedelték és rombolták őket. Mindez menthetetlenűl népvándlásba fordult az új évezred elejére ami megállíthatatlanúl nyomul a nyugati világ élhetőbb részei felé. .

1. Ám más mérföldköve is van mindennek, nevezetesen.lelki-spirituális, amelyet szekularizmusnak nevezhetünk. Ez kezdetben az egyházi földek prívatizálását jelentette. Mint ideológia kűzdelmet jelent mely a vallás kiszorítását célozza a társadalom életéből. A középkor után a tudomány nevében harc indult s mind e mai napig tart a keresztény vallás tételei, nézetei, befolyása ellen. Mindezeket valamiféle filozófiával (ateizmus, agnoszticizmus, gnoszticizmus) szeretnék pótolni, Mivel a “religio” – vallás azt jelenti, hogy a “re-ligo” “visszaköttetés” Istenhez, az Ősokhoz, mindenek alfájához (kezdetéhez) és ómegájához (végéhez). Így a vallás elvetése azt jelenti, hogy az ilyen ember megszabadult élete teremtőjétől akitől ő és vlága származott. Ebből következik, hogy az ilyen emeber élete elszakad a “fons”-tól, az eredetétől s lesz bolyongó, célt téveszett, magára maradt, bizonytalan, félelemmel teli, végűl pedig értelmetlen. A nagyobb baj az, hogy az ilyen ember midezt kivetiti magából és megvalósítja családjában, közösségében, társadalmában és világában. Így lett a világ olyan amilyen: igazságtalan, gonosz, beteg, rettenetes, élhetetlen, elviselhetetlen, értelmetlen és alapjában véve céltalan és végül is tragikus.

2. A Kereszténység amely kétezer évig Európa népeinek megtartó vallása volt, és az eddig ismert legmagasabb civilizáció létrehozója,és fenntartója, mára annyira elgyengült és fogyatkozóban, .eltünőben van, hogy poszt-keresztény korról beszélhetünk. A nyugati társadalmak jórésze gyakorlatilag hitetlenné vált. A vallási szimbólumokat eltüntetik, hogy nehogy botrákoztassanak másokat. Van olyan püspök aki mellkeresztjét kabátja belső zsebébe rejti, nehogy megboránkotasson másokat. A keresztény vallás, ha még megvan, formálissá vált. A templomlátogatás minimálisra csökkent, templomok zárnak be, a klérus száma rohamosan csökken, egyre nagyobb a hiány papokban.

A kereszténységnek ebben a sanyarú helyzetében végeken újra feltünt egy harcias vallás az Iszlám, amely a legjobb időt talála meg a harmadik és végső történelmi támadására, inváziója megindításában a kereszténység ellen, annak eltörlésére s az Iszlám egydüli domináló világvallás megalapítására. Mohamed 620 után, a Medinába való futásakor hirdette meg az Iszlám erőszakkal való terjesztését. Aminek következtében az egyiptomi Kopt kereszténységet majdnem teljesen kiírtotta. Az Újtstamentum apostoli

leveleiből tudjuk, hogy Kisázsiában, a mostani Törökországban Irakban és az Arab félszigeten virágzó keresztény egyházak voltak (pld. Efézus, Galácia, Kolosse, Thesszalonika). Az Iszlám hódás mind elsöpörte ezeket. Sőt az Iszlám Ibériában is hóditott és megalapította a Cordobai Kalifátust mely 756-1131 között létezett, melynek északfelé Franciaországba való nyomulását a frank Martell Károly állitotta meg a Poiters-i Csatában 732-ben. Ez volt az Iszlám nyugatról való támadása Európa ellen. Az Iszlám második nagy támadása Délkeletről Konstantinápoly eleste 1453 után kezdődött a Balkánon, ahol Hunyadi János védte Európát, míglen 1526-ban a mohácsi csatát elvesztettük, majd 1541-ben a török Budát csellel elfoglalta. Az oszmán seregek után az Iszlám is megjelent a három részre szakadt országunk középső részén és uralkodott 1686-ig. A 150 éves iszlám uralom alatt a magyarok ugyan nem lettek mohamedánokká, de a 4 milliós magyarság a felére fogyott a Kárpát medencében.

Az Istenélmények teológiai alapvonalai 2

A Kereszténység hosszú történelme folyamán sokszor került krízisbe. Ilyenkor az Egyház mindig próbált megoldát találni, kiútat a krizisből.. Ez ma sincsen másként.

Az egyháztagság fogyatkozásának megállítására próbálkozások történtek vonzóbbá tenni az isteniszteleteket. Ezt szolgálta volna a liturgikus reformok bevezetése: régi imák, ősi énekek, reszponzoriumok felújítása és újra használatba vétele; vagy éppen az egyházzene megújíása, új, modernebb harmóniáju és ritmusu énekek, valamint zenekarok bevezetése révén. Másfajta kísérlet volt a laikusok bevonása az istentisztelet liturgiájába, vagy az igehirdető otthagyva a katedrát leszállt a résztvevők közé és sétálgatva, mintegy peripatetikus bölcselő beszélt, kvázi csevegve, a felvett textusról, vagy netán egy újságcikk alapján felhozott témáról.. Mindezek a kísérletek, habár érdekesek voltak, nem értek el döntő áttörést. Az Egyház alúl maradt a kor audio-vizuális rafinált kűzdelmében.

Krizisek idején az Egyáz végül is mindig a Szentíráshoz fordult feleletért, tanácsért, megoldásért. Ilyenkor a Szentlélek által rendre kiemelkedtek azok az ígék melyek által Isten megoldást.adott.

A Szentírás és a tradíció szerint Isten kétféleképpen hívja el az embert népe – az Egyház – szolgálatára. Az egyik, az Ige hirdetése által. A klasszikus teológia így fogalmaza ezt meg: “Praedicatio Verbi Dei est Verbum Dei” azaz “Isten Igéjének hirdetése az Isten Ígéje”. Így alakult meg Jeruzsálemben az első Keresztény Egyház

Pünkösdkor Péter apostol prédikciójára (Ap. Csel. 2), valamint “a hit hallásból van”. (Róma 10:17). Ez történt akkor és történik azóta is és ma is. Ezért szól ma is az igehirdetés, s ezért gyakorolja az Egyház a tanítói szolgálatát.

A másik ritkább eset az amikor Isten személy-szerint hív el valakit az Ő szolgálatára. Ez Isten speciális elhívása, Ezért úgy véljük, hogy ez nem ránk vonatkozik, és elsiklunk fölötte. Pdig ezek sem csodálatunkra hanem javunkra írattak meg! Lássuk:

Az Ótestamnetumban is találunk Theofániákat (Isten-jelenéseket). Isten már az első emberpárt kereste: “Ádám hol vagy?” (1Mózes 3:9) mert valami fontos, személyes dolga volt velük, de Ádám és Éva elrejtőztek – ám Isten mégis megtalálta őket. Ábel megölése után Kainnal beszélt (1Mózes 4:9). Isten Nóéval közölte az ember és állatvilág elpuszttásának tervét (1Mózes 6:13). Ábrámnak is megjelent Isten és kihívta őt az ő földjéről és rokoni közül (1Mózes 12:1). Amikor pedig először léptek az ígéret földjére Istern megjelenvén az első ígéretét adta. (Mózes 12:7). Majd Isten álmában szólt Ábrámhoz, fiat ígérvén (1Mózes 15:1). Az Úrnak angyala Hágárnak is megjelent és beszélt vele születendő fiáról Ismáelről (1Mózes 16:7 kk). Isten Ábrahámnak újra megjelent asmikor szövetséget kötött vele. Ekkor kinyilatkoztatta önmagár: “Én a mindenható Isten vagyok” (1Mózes 17:1 kk). Mózes elhívása népe szabadítására az égő csipkebokorból megszólító Istentől a Biblia egyik nagy története. Mózes Istennel találkozott a Sinai hegyen (2Mózes 34). Illés prófétát aki a nép között a legnépszerűbb volt, a Kármel hegyi győzelme után depressziójában a pusztába menekült, ahol halálra készült. Ám egy angyal – Isten követe – állitja talpra s küldi Damaszkuszba kiályt csinálni. A Sínai hegyen ő is mint Mózes találkozott Istennel (1Kir 17:2; 18-19).

A próféták sorából emeljük ki Jeremiást akit maga az Úr hívott el prófétának a népek felett. Jeremiás hiába szabadkozott hivatkozván arra, hogy nem tud beszélni, s hogy fiatal még a nagy feladatra. Isten bíztatta :”Ne félj tőlük, mert én veled vagyok” (1:4-10).

Ezékielnek Isten látomásban szólt. Négy lelkes állatott látott s ragyogó trónt, ahonnan küldtetése hangzott. Őrállóul küldte Isten Izráel házához a megtérés üzenetével (1,2,3).

A többi prófétát is megszólírtotta az Úr s üzenettel küldte el népéhez, olykor idegen népekhez is amint látjuk a vonakodó Jónás esetében (1-3), vagy Dániel könyve második felében (7-12).

Végül maradjon itt Ézsaiásnak, a próféták fejedelmének elhívása. Ézsaiás prófétának legnagyobb életrendítő és életváltoztató élménye az volt, hogy magát az Úristent látta (6:5). Ézsaiás e nagy élmény előtt is Isten‐hívő ember volt, sőt Istennek tanult és felszentelt papja, aki kiemelt helyen a jeruzsálemi templomban szolgált. Ám volt egy nagy hiány életében, az hogy eleddig nem volt Isten‐élménye! Aki Istent látja, az mint Ézsaiás, egy villanásban megérti, átéli elveszett voltát. Így kiált föl: „Jaj nékem, elvesztem…hisz a királyt, a seregek Urát láták szemeim” (v.5). Rudolf Ottó (1869‐1937)

német Lutherán teológus, filozófus, és valláspszichológus  írta le a hirtelen vallási élmény kettős hatását az emberre. Az első a „misterium tremendum” – a félelem. Isten nem elveszíteni akarja Ézsaiást, hanem ajkát megtisztítani, bűnét megbocsátani és papból prófétát teremteni. Rendelkezik, s egy szeráf eleven szenet hoz az oltárról, és Ézsaiás ajkait érinti. S hangzik a feloldozás: „Hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett” (v.7). Ézsaiás félelme egyszerre elszállt és újjászületett ember lett. Ennek Ézsaiás lelkében hagyott üres helyét a Rudolf Otto által jelzett a „Szent” Isten jelenléte élményének másik hatását töltötte be a „misterium fascinans” – Isten lenyűgöző volta. Isten csodálatos jelenlétének, bűne elfeledésének, önmaga megtisztulásának és prófétai megbízatásának öröme tölthette be Ézsaiás szívét‐lelkét, egész lényét s együtt zenghette immár a szeráfokkal az Úr dicsőítését: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!”(6:3)

A fentiek alapján joggal mondhatjuk, hogy az Ótestamentum számos példáját és fajtáját tárja elénk a teofániáknak – az Isten jelenlétének eseménye – amelyekben dominál a próféták szolgálata: Isten üzenetének továbbadása Isten szövetséges népéhez.

Az Újtestamentumban ez a tendencia folytatódik azzal a hangsúllyal, hogy a Megváltó alakja és szolgálata áll a központban. Gábor arkangyal jelenti be Zakarás papnak fia Keresztelő János születését (Lukács 1: 10 kk). Az Anunciációban (Lukács 1:26 kk) Gábor arkangyal és Szűz Mária találkozásánál Isten követe jelenti be Máriának az Úr Megváltó Jézus Krisztus megszületését. Ezen az éjszakán a megnyilt egekből angyal jelenti be az Úr Kirsztus mgszületését a megrémült bethlehemi pásztoroknak, s a háttérben angyalok égi kórusa zengi Isten dicséretét (Lukács 2:-4 kk). A három keleti bölcs miután megtalálták azt akit a csillag jelzett, hódolatukat bemutatva, de álmukban megintetve nem tértek vissza Heródeshez, hanem más úton tértek haza (Máté 2:7 kk). József is álomban inteték meg, hogy fussanak Egyiptomba Herődes haragja elől (Máté: 2: 13 kk)

Amikor Jézus megkezdi messiási szolgálatát, első dolga volt, hogy tanitványi csapatot szervezzen maga köré Izráel 12 törzse szerint 12 tanitványt, akiket apostolnak nevezett, Máté szerint (10:2 kk) a következők voltak: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Júdás, aki később árulója lett. Helyette Mátyást választották, Jóllehet kisebb eltérések vannak a szinoptikus evangéliumok között. Fontos megfigyelni, hogy Jézus hívására mindegyik tanítvány azonnal engedelmeskedett és követte őt. Mégha át is villant e pillanatban a munkájuk, családuk valami bizonytalan jövőért cserébe – mindez nem számított, mert valami ismeretlen és kimondhatatlan vonzás érvényesült egész valójukon (misterium tremendum

et fascinans), hogy csak egyet tehettek: követni a hívó szót és Jézust követni. Az elhívás ellenállhatatlan vonzásában valami soha nem tapasztalt temészefölötti – isteni – erő nyilvánult meg amelynek ha akartak volna sem tudtak volna ellene állni. A 12 mellett ott volt még Jézusnak a 70 tanitványa is. (Lukács 10:1-24), akik Jézusnak mozgalma terjesztésében sokat és döntő módon segithettek.

Az evangéliumok és más újtestamentomi írások feljegyzik Jézus feltámadás utáni megjelenéseit tanítványainak, a szent asszonyoknak és követőinek. Mária Magdalénának a sírkertben, miután az üres sírhoz hívta Jánost és Pétert, s mikor azok eltávoztak a feltámadott.Jézus Mária Magdalénának jelent meg, aki felismerte s mesterként szólította. (János 20:1- 18). A sírhoz érkezett asszonyoknak, az angyalok híradása szólt (Máté 28:5-8; Márk. 16:1-8; Lukács. 24:1-9 Márk 16:9; I. Kor. 15:4) Majd a sírtól ávozó asszonyok találkozztak Jézussal (Máté 28:9-10). Jézus megjelent Simonnak azaz Péternek (Lukács 24:34; 1Kor. 15:5). Jézus találkozott az emmausi tanítványokkal (Márk 16:12-13; Lukács. 24:13-35), Jézus megjelenik tíz tanítványnak a jeruzsálemi felházban Tamás nem volt közöttük (Lukács. 24:36; János. 20:19-25). Jézus megjelenik nyolcadnapra a tizenegy tanítványnak és a kételkedő Tamásnak (János. 20:26-29). Jézus találkozott hét tanítványaval a Galileai Tengernél (János. 21:1-24). Jézus megjelent a tanítványoknak egy galileai hegyen  (Máté. 28:16-20), az emmausi tanítványoknak (Lukács 24: 13 kk). A feltámadt Jézus tanitványaival volt negyven napig (Lukács 24: 36-43; János 20:19-23). Jézus megjelent Jakabnak (1Kor. 15:7). Jézus megjelent több mint ötszáz embernek (1Kor 15:6) Jézus utolsó megjelenése tanítványainak, az Olajfák hegyén történt mennybemenetelekor  (ApCsel. 1:9-11; Márk. 16:19; Lukács. 24:50-51).

Jóllehet az apostolok jeruzsálemi gyűlése Mátyást választotta a 12-ik apostolnak, Júdás árulása és halála után, A Szenlélek azonban mégis Saul-Pál mellett döntött. A damaszkuszi úti megtérésének története elbeszéli, hogy egy csodálatos látomás élményében, gyökeresen megváltozott élete (misterium tremendum et fascinans). Mely elbeszéli hogyan lett Jézus Krisztus esküdt ellenségéből egyik leghűségesebb és legeredményesebb követője és apostola (ApCsel. 8:1–4; 9:1–20; 22:6–16; 26:8–20).

A fentiekben úgy az ótestamentumi mind az újtestamentoni példákból vlágosan kitűnik, hogy Isten embereit maga hívja el. Nem ők jelentkeznek, hanem Isten választja ki őket önmagának sajátos feladatokra, Ez igaz az ótestamentumi atyákra, a prófétákra, a taniványokra és az apostolokra is. Noé bizonnyal megdöbbenéssel kezdi meg isteni parancsra a bárka épitését – talán csak néhány deszkája lehetett .a fészerben. Mózes megrettenve hallja az égő csipkebokorból az isteni parancsot: “Hozd ki népemet Egyiptomból”. – s kezében csak egy görcsös pásztorbot volt. Ézsaiás egykedvűen végezte rutin papi teendőit a templomban, amikor megrendült a pádimentum lába alatt s sáűrü füst töltötte be a szent helyet s dörgött az Úr szava: “Kit küldjek el és ki megyen el

nékünk?” – amit egy félholtra vált, reszkető ember csak aligha tudott felfogni.

Aztán ott van a három keleti bölcs, akik megkockáztattak egy bizonytalan, kiszámíthatatlan és rizikós sivatagi utazást csak azért, hogy egy hipotézisük helyességéről megbizonysodjanak – vajon csakugyan király született-e Júdeában? – ahogy ezt a csillagok állásából kiszámíttották. Miután maguk látták a kisded királyt – angyali intésre elkerülték Heródes Jeruzsálemét. Pál a császárra appellált, s vitték hajóval Rómába. Nagy viharba kerültek s halálélelem fogta el őket. Pálnak egy angyal hozott üzenetet. Senki nem vész el csak a hajó – mindenki megmenekült (Ap.csel. 21).

A fenti felsorolás egyértelműen mutatja, hogy a kiválasztott személyek elhívása a Szent, vagyis Isten, vagy küldöttjének jelenlétében a vele való találkozás okozta megrenditő, életet meghatározó és átformáló élményét élték át (misterium tremendum et fascinans). Ez és csakis ez tette őket Isten felől szubjektív módon megbizonysodó, vagyis megtért, Istenhez tért és további életükben Isten akarata szerinti életet folytató genuin, valódi hivő, újjászületett személyiséggé.

A samáriai asszony akitől Jézus vizet kért hiába győzködte a falubélieket, hogy Jézus a Krisztus, de amikor azok maguk győződtek meg arról, hogy Jézus valóban a Krisztus, akkor boldogan mondták az asszonynak: „Nem a te beszédedért hizünk immár, mert maunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ Ídvezítője, a Kriztus!” (John 3:42).

Nos ez a fajta személyes Istenélmény erodolálódott századokon át a nyugati kereszténységben. Helyette lett könyvtárnyi teológia, vallásos flozófia és traktátus. Ám elfelejtették hogy a teológia csupán a vallás intellektuális vetülete, foglalata, amiből az Istenélmény hiányzik,s így igazában véve filozófiai teológiává lesz.

Az Istenélmények teológiai alapvonalai 3

3. Egy vallás amiből az Istenélmény hiányzik a világot lassan de biztosan profánná teszi azzal, hogy az ember nagy egzistenciális kérdéseire nem tud hiteles, valódi és meggyző választ adni.. Például arra: honnan jöttünk, kik vagyunk és hová megyünk? Mi dolgunk van a világon? Vannak-e örök értékek? Az élet útvesztőjében melyik útat válasszam? Miért van fájdalom és szenvedés? Egy szakralitását elvesztett embevilágban tud-e a vallás hiteles válaszokat adni, vagy csupán azt ismétli, hogy “Credo quia absurdum est?” (Hiszem, mert aszurd).

Jóllehet az Egyház hittudósai, teológusai révén üzenetének intellektuális megfogalmazását adta.“Fides querens intellctum”A hit megértést keres” azaz tartalmának megértését, tanította Cantenbury Anselmus (1033-1109) a középkor nagy teológusa. Vagyis a hit tartalamát érthetővé kell tenni. Ám ha ez megtörténik, akkor a vallást cognitív formába tettük, ezzel azonban nemcsak az elfogadását (assensus) segítettük elő, hanem a hit tagadásának (negatio) lehetőségét is. Potosan ez történt a

középkor után jött újkorban amikor ennek kezdetén a Rennaisance mozgalmában az európai ember kezdett rácsodálkozni a világ szépégeire, s kezdte megkérdőjelezni a racionalista filozófiák korában az egyház egyes tanításait. Mindez a Reformációra is hatást gyakorolt: a Kereszténységet igyekezett egyszerűbbé, racionalistábbá és társadalmilag hasznosabbá formálni. A vallásból nagyrészt eltünt a misztérium holott ez annak egyik kifejzési forrmája. A Francia Forradalommal (1789) megindult az újkori keresztényüldözés, s a Párizs melleti Mars mezőn trónra ültették az Emberi Értelmet és munkába állitották a guillotint. A keresztényüldözés korunkban érte el csúcspontját!

Korunk a Krisztus egyháza meggyegülésének kora, hacsak nem a végelgyengülésé. Mostanra érett be az agnoszticizmus, ateizmus, és kozmopolitizmus keserű, sátáni magvetése. A keszténység kiürült, csak az üres formái vannak még meg. Hívei lábbal szavaztak, s elmentek a templomokból azok nagyrészt üresen konganak. Csoda-e, hogy lerombolják, vagy más célra használják vagy éppen a tornyokon levő keresztet vagy csillagot félholdra cserélik ki ?.

Jelenleg a nyugati ember a transzcendenshez, a szakrálishoz, az Isten országához úgy viszonyul, mint az eke által a földben rejtett sötét alagútjából kiforgatott vakondok mely megrémül a napsugár fényétől s ijedten fúrja vissza magát a megszokott sötét és trágyaszagú földalatti nyomorba, melybe egyszer menthetetlenül belepusztul!

De miért? Hiszen a ma emberének mindene megvan, hogy egy elsüllyedő civilizációban, világban istenhívő, keresztényként élhessen. Van Bibliája, hitvallása, istenes könyvei, filmjei – ám mégis valami nagyon hiányzik És talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a mai embernek nincs Istenélménye! Ezért nerm is várható, hogy hívő keresztény legyen! .

Ebben az eseten is tanúljunk Jézustól. Elsősorban Jézus messiási öntudatának fejlődését szükséges megvizsgálni, jóllehet erre nézve nincs sok adatunk, azonban mégis van néhány fontos.

Az első epizód a szent család Egyiptomba való menekülése (Máté 2: 13-24). Isten angyala álomban paancsolta Józsefnek, hogy Heródes király bosszúja elől meneküljenek Egyiptomba s onnan az angyal újabb intésére Heródes halála után telepedtek vissza a szentföldre s biztonsági okokból a galileai Názáretben települtek le. Apokrif iratok szerint Jézus 1-7 évet tölthetett Egyiptomban. Csecsemöként anyja ölében érkezett s a saját lábán távozhatott. Megélhetésükről az ácsmester József, valamint az akkoriban ott élő erős zsidó közösségek gondoskodhattak. Iskoláztatása is itt kezdődhetett a zsinagógai iskolában a Tóra és a próféták tanulásával, a héber írás-olvasás, a görög és egyiptomi nyelv elemeinek elsajátitásával. Édesanyja bizonyára elmesélte születésénk csodálatos történtetét: az angyali üdvözletet a betlehemi pásztorok esetét, az angyal üzentét, az égi

karok énekét, a három keleti bölcs látgatását. Simeon és Anna bizonyságtételét. Az ifjú Jézus mindezeket szívében forgathatta s kaphatta az első impulzusokat önmaga messási voltának kialakításához.

A másik epizód a tizenkét éves Jézus történténete a templomban (Lukács 2:41-52).

A nagyocska fiút a család az évi Páskabárány ünepére magával vitte zarándokútra Jeruzsálembe. Ám Jézus hiányzott az ünnepről hazatérők közül s nem találák sem a rokonok, sem az ismerősök között. Végűl visszatérve a városba a templomban találtak rá “a doktorok között ülve, amint őket hallgatta és kérdezgette őket” (v. 46). Anyja feddésére azt felelte, hogy: “nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai” (v.49). Ez a jelenet mutatja Jézus messiási öntudatának már egy fejlettebb fokát. Mégis fontos észrevenni, hogy Jézus már itt és egyéb helyeken is Isten Jahveh nevének kiejtése helyett amely a legszentebb és közölhetetlen neve volt Istennek, így Isten neve helyett valamelyik atributumát hasznáták (Am; Adonai; Elohim 64:8; El-Shaddaj; Sabbaoth, HaShem., etc). Jézus.Istenre az Ótestamentumból vett (Malakiás 2:10; Ézsaiás 63:16; Zsolt. 88:9) Atya vagy Mennyei Atya elnevezést szerette használni (Máté 5:48; 6:9; Lukács 12:32; János 6:26; etc).

De hogy miért tette Jézus tanításának, üzeneténk teológiájának egyik fokuszává a mennyei Atyát arra részben a keresztény tradicióban találhatunk választ. Józsefről, Jézus nevelő apjáról az evagéliumok csak szűk tudósítást adnak. A hagyomáy szerint ácsmester volt, Családjában Jézus volt az első gyermek, Jézus tőle tanulta az ácsmestrséget. Valószínúleg korán halt meg, s így a fiatal Jézusra, mint első fiúra maradt az özvegy anya s a család gondozása, nevelése és fenntartása. Messiási működését is csak harminc éves kora után kezdhette meg amikorra kisebb testvérei is felnőttek már és magukat eltudták tartani. A fiatal Jézusra nagy, szinte emberfeletti feladat hárult de nem tört össze, nem futott el és nem pánikolt a nevelő apa elvesztése miatt. Hanem amikor a földi atya hideg kezét elengedte – megtalálta és megfogta a mennyei Atya kezét!

Az ember názáreti Jézus átélt egy sorsdöntő Istenélményt! Innen érthetjük meg, hogy Jézus aki a Tórán nőtt fel mégsem annak a számonkérő, haragvó, ítéletes és félelmetes Istenfogalmát vallotta elsősoban magáénak, hanem az irgalmas, kegyelmes, a megtérő bűnöst visszafogadó szeretőszívű Mennyei Atyát. A bűneset története szemléletesen tárja fel Ádám és Éva bűnesete következményeként rájuk és utódaikra kimért isteni büntetést

amely boldog állapotukat tragikussá változtatta s az Éden kertjéből kiűzetéssel súlyosbította, mindehez egy távoli ígérettel, hogy “az asszony magva (majd) a kigyó fejére tapos” (1Mózes 3). Ez a súlyosan büntető Isten Jézunál a megtérő Tékozló Fiú példázatában a megbocsátó és visszafogadó Atyává magasztosul. A Tékozló Fiú törénete (Lukács 15:11-24) voltaképpen a Bűneset ótestamenumi történetének igazában véve Jézusi-újtestamentomi folytatása és kiegésziője.

Számos adat van az evangéliumokban arra nézve, hogy hároméves messiási szolgálata ideje alatt Jézus sokszor kérte és vette igénybe a mennyei Atya erejét,

segítségét (Lukács 10:2-22; Márk 6:41). Jézus így tanította imádkozni követőit: “Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” (Máté 6:9)“: Arra intette őket, hogy: “Legyetek a mennyei Atya gyermekei” (Máté 5:48); Utolsó szavai a kereszten ezek voltak: ”Atyám, kezedbe teszem le lelkemet!” (Lukács 23:46). Összehasonlítva Jézus istenképét az Ótestumamival – jóllehet Jézus azon nevelkedett –, mégis a folytonosság mellett hangsúlyeltolódást vehetük észre. Nevezetesen az Ótestamentumban Isten mint a választott népnek szövetéges Istene jelenik meg, aki elégedetlen a szövetség feltételeinek (Tóra) csupán formális betartásával, sőt be-nem tartásával. Isten helyett más istenek imádása történik, az erkölcsi parancsokat is áthágja a nép. Isten hiába küldi hozzájuk emisszáriusait a prófétákat kérleléssel, figyelmeztetéssel, fenyegetéssel, ítélethirdetéssel, elvettetéssel, pusztító csapásokkal és háborúkkal. Mindhiába, a próféták küldetése végűl is nem érte el célját. Az Ótestmntumban alapjában véve csupán egy könyv van és ez a Zsoltárok könyve amelyben vétkes, bűnös, beteg és nyomorúságba jutott ember Istenhez mint utolsó reménységhez, teremtőjéhez, gondviselőjéhez, segítőjéhez, kegyelmes mennyei Atyjához fordul segítségért. Jézus alapjában véve a zsoltárok Istenfogalmát tette, magáévá, dolgozta ki a tökéletességig, s hirdette: “Isten szeretet!” (1János 4:8). Az isteni szeretetéből következik minden más “Mert úgy szeretter Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16)., hogy Isten könyörülő, irgalmas, megbocsátó a hozzátérő embert visszafogadja, gyermekévé teszi a krisztusi megváltás révén, a Szentlelkével újjászüli, átformálja, feltámasztja és örök országába fogadja.

Az ember Jézus istenképe az ő istenélményeiből nőtt ki s jutott teljességre amikor messiási szolgálatát megkezdte. Ember Jézusról beszélhetünk, mert isteni mivolta a feltámadáskor szállt vissza rá mert addig amíg ember volt letette isteni természetét amit a kenózis (önmegüresítés) teológiája tanít, hogy “Krisztus Jézus aki mikor Istennek formájában volt …önmagá megüresítvén szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén” (Filippi 2: 6-7). Jézus Istenélménye nem az ótestasmetumi haragvó Isten lett, hanem a szerető Mennyei Atya. Ő így foglalta össze a vallás lényegét: “Szeresd az Urat a te Istenedet… és szeresd a te felebarátodat mint magadat”) (Lukács 10:27).

Az Istenélmények teológiai alapvonalai 4

4.Az elején arról volt szó, hogy Isten maga hívja el magának a kiválasztott embereket. Jóllehet mindez szép és jó, mondhatja valaki, Ám a nagy kérdés az, hogy vajon az egyszerű, hétköznapi ember is juthat-e sorsdöntő Istenélményre, s ha igen – hogyan? Láttunk erre példákat a Bibliában: az ősatyákat, a prófétákat és a tanítványokat.

Istenélményre való jutásra Isten a Szentírásban maga kéri az embert: “Keressetek engem és megtaláltok” (Jeremiás 29:13); “Keressétek az Urat” (Ézsaiás 55:6); “Akik engem szogalmatosan keresnek, megtalálnak (Példabeszédek 8:17); “Keresték Istent és

megtalálták” (2 Krónika 11:15). A Szentírás olvasásakor a Szentlélek hangsúlyossá tehet egy ígét ami a fekete betüket felizzitja, megragad és megváltozta

Augustinus egyházatya (354-430) aki fiatalon szabados életet élt, egyszer a kertben lévén a szomszéd felől hangokat hallott: “tolle, lege!” (Vedd és olavasd!), mire felvette a mellett levő Biblát s a Római levélből kezdte olvasni a 13:13-14 verseket melyek megragadták ahol az Írás megszentelt életre buzdított. Ezek a szavak gyökeres fordulatot, megtérést – Istenélményt eredményezett. életében. (Misterium fascinans).

Nemcsak az olvasott, hanem a hirdetett ígék – prédikációk – is vezethetnek az életben gyökeres változásra – Istenélményre, hiszen “a hit hallásból (is) van” (Róma 10:17). A nemrégen elhunyt nagy evangélizátor Billy Graham (1918-2018) szolgálata révén bizony tömegek jutottak megtérés révén életforditó Istenélményre.

Istenélményre vezetheti az embert egy életveszélyes, halálos helyzetből, nagy betegségből való csodás megszabadulás, megmenekülés, gyógyulás. Pál apostolt Rómába, a császár elé viszik, ám a viharos tengeren a hajótörést szenvednek s a hajó süllyedni kezd s az utasok már a halálra készülnek Ám egy angyal jelenése tudatja Pállal, hogy “egy lélek sem vész el közületek, hanem cask a hajó” (ApCsel. 27:22-28). Isten megmentette őket. A veszedelem és a megmenekülés Istenélményre vezetett (Misterium tremendum et fascinans).

Luther Mártonról (1483-1546) jegyezték fel akit apja jogásznak szánt. Ám élete egy hirtelen jött istenélményben gyökeres fordulatot vett. 1505 július 2-án az erfurti egyetemről hazafelé menvén Stottenheim mellett egy borzalmas viharba került. Egy villám mellette csapott a földbe. .Ő elesvén megrémülve kiáltott fel.: “Segíts, Szent Anna, szerzetes akarok lenni!” A halál közelsége vezetett Istenélményre (Misterium tremendum).

Egy hivő ember monda el Istenélményét és megtérését, ami a II. Világháború egyik legvéresebb csatájában történt. A II. Magyar Hadseregben szolgált a keleti fronton, a Don folyónál, amelyet az orosz erők áttörtek 1943 február 12-én A magyar erők nem tudtak ellenállni gyenge felszerelés és a rettenetes tél miatt. Ő a harc közben lövést kapott a szíve táján, ám a lövést zubbonya bal felső zsebében hordozott kisméretü Újszövetsége fogta föl ami megmentette a biztos haláltól! A haláltól való csodás megszabadulást Istenélményként megélő és megtért katona meggyőződéses hívő kererszténnyé vált s maradt amíg csak élt (Misterium fascians).

A mi korunkban különösen fontos lenne Istenélményt átélni, amely keresztény hitünk alapjául kitörőlhetetlen, elfelejthetetlen és a sírig tartó valóságos kapcsolatot létesit köztünk és a Mennyei Atya között. Ma, amikor a keresztényellenesség, a hitetlenség újra támadásban lendült és nem sikertelenűl. Amikor a hit sokakban vékony filozófiai tétellé silányult, hogy “Isten van “ – ám ezt az ördögök is hiszik és ördögségük éppen az, hogy

Isten akarata ellen lázadnak és cselekszenek! Továbbá a szubjektív Istenélmény sorsdöntő lesz, amikor objektív értéküvé válik. A samáriai asszony hiába bizonygatta a falubelieknek Jézusélményét, azok csak akkor változtak meg amikor maguk győződtek meg Jézus messiási voltáról s ekkor mentek át sorsfordító Istenélményen (János 4 : 5-30).

A kereszténység modernkori válsága úgy győzhető le, sőt lesz a kereszténység megújulásává és ismét győzelmesen terjedővé ha a meglévő és kipróbált missziói eszközei tárába felveszi az Istenélmény megtapasztalásának eddigelé igencsak nem használt, sőt már-már elfelejtett ajándékát. A fennt felsorolt Istenélmények, mind azt teszik hangsúlyossá, hogy igazában véve azok váltak istenes emberekké akik ebben az élményben részesültek: az ősatyák, a tanítványok, az ötszáz atyafi, akiknek Krisztus megjlent (1Korinthus 15:6) a pünkösdi megtérő és csatlakozó jeruzsálemi “mintegy háromezer lélek” (ApCsel.2:41). Azóta is a kereszténység kétezréves történelme folyamán ismertek és névtelenek milliói akik részesültek az Istenélményben, akik mindig is az egyház leghűségesebbjei maradtak. Akik részesültek e különös kegyelemben a mély csodákban, látomásban vagy álomban, akik beszéltek róla s akik szívük mélyén rejtegették el, olyok, akik közül sokakat a katolikus egyház szentjei közé emelt.

A keresztény ókor, majd a középor után az Istenélmények egyre ritkábbá lettek. Részben a keletről Európába özönlő barbár népek tömegei miatt, akik megtérítésüket angróban, tömegekben és sokszor parancsra élték meg, s az új vallást az addig gyakorolt régi mellé sorolták. Középamerikában járva láttam olyan templomokat melyek előterében tüzek lángoltak – a régi isteneknek. De ne menjünk olyan messze, hiszen régen volt vallásunk pogány elemei ma is élnek népszokások formájába szelidülve.

A korai gyorsan fejlődő kereszténységnek legnagyobb ellenfele nem a keletről beáramló misztérium vallások voltak, hanem a Gnoszticizmus szellemi áramlata, mely a “gnósis”= tudás révén ígérte a világ minden titkának megismerését. Ez legyőzve, tetszhalottként aludta álmát míglen a Felvilágosodásban feltámadt, s azóta uralja a nyugati világot. Amikor elég erős lett mindjárt a keresztény vallás ellen fordult az értelem nevében. A Francia Forradalom idején (1789-1795), a modern kor első nagy keresztény üldözése történt. Templomokat, kolostorokat zártak be, nemcsak a papok szenvedtek mártíromságot, hanem hivők tizezrei is. A tudomány fejlődésével olyan optimizmus söpört végig Európán, amely azt a hamis reményt táplálta, hogy rövidesen minden titok felpattan s az ember ura lesz világánk és önmagának. Feljegyezték, hogy Bonaparte Napóleon francia császár egyszer megkérte a kor híres természrttudósát P. S Laplacet (1749-1827), hogy magyarázná el neki a világmindenség mozgását, amit a tudós megtett. A végén Napóleon megkérdezte: és mindebben hol van Isten? Mire a tudós gőgösen így válaszolt: “Felség,, nekem nincs szükségem erre a hipotézisre!” Naív hübriszében az ember azt hitte, hogy egymásután fogja felnyitni a tudomány palotájának lezárt ajtajait. Ma már tudjuk, hogy egy-egy felnyitott ajtó mögött nem csupán még két lezárt van, hanem legalább négyzetesen növekvő felnyitandók rejtőznek!

Mára az embernek már nemcsak Istenre nincs szüksége, sem a Megváltóra, sem az üdvösséges hitre, az azon alapuló erkölcsre és örökkévaló értékekre. Nincs szüksége a szakrális-lelki világra, csak profán-materialistára. És innen erednek problémái. Ugyanis a materialsita-anyagi világ minden javának megszerzése, az azokkal való élés nem elégíti ki az embert. Mert az ember nem arra volt teremtve, hogy élete fenntartásnak eszkozeikt tegye élete végcéljává. Ha erre lett volna teremtve elégedett lehetne, mint az ólba zárt hízó az esti moslék után. Ám hiábavaló a gyönyör habzsolása, a gazdagság halmozása, a hatalom, hírnév, mind csak ideiglenesen kielégitőek. Utánna üresség, céltalanság, aggodalom és félelmek gyötrik az embert és új élvezetek keresése sarkalják. Minden világi öröm után üröm következik. A jézusi tanítás, hogy “ne gyüjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a tolajok kiássák és ellopják, hanem gyüjtsetek magatokbak kincseket a mennyben…(Máté 6:19) – soha nem volt annyira évényes mint a mi korunkban és mégis az ember lázasan értéktelen kacatokat gyárt és gyüjt, de az örökkévaló értékeket nem hogy nem gyüjti, de azokról még hallani sem akar, sem arról, hogy életét örkkévaló távlatokban redezze be.életét!

Ahol a kereszténység – a szeretet vallása nem kellett – , ott menthetetlenűl ennek ellenkezője – a gyűlölet ideológiája foglalja el a helyét. Az indusztrializáció megteremti a kapitalizmust: a burzsoáziát és a kizsákmányolt proletáriátust (18-19 szd) valamint ezek harca eredményét a socializmust-kommunizmust és a nemzeti szocialimust., A 20-ik század ezek háborúitól volt hangos. Ma a Globalizácó eröltetése folyik internacionalizmussal és újkori népvándorlással, kereszténység. leépitésével és a feltörekvő Iszlám világ-uralomra segítésével.

Az Istenélmények teológiai alapvonalai 5

5. Ezen a ponton érdemes megállni és visszatérni az ember Jézus Istenélményeire amelyben fokozatosan nevelkedett egészen messiási öntudta teljes kialakulásáig. A fentebb már említett epizód: a 12 éves Jézus a Templomban jól világitja meg az Írásokban való jártasságát. A rabbinusi iskolában a Tóra, a történeti írások mellett a zsoltárokat memorizálhatták a gyerekek. Manapság is a Tórában s a prófétai írásokban Isten “Jahve” neve leírhatatlan és kimondhatatlan volt. Helyette valamelyik attribútumát használták pld: Uraknak ura, Királyok királya, El, Elohim. Saddaj, etc.. Jézus azonban nem használta ezeket az isten-neveket. Bizonyára azért mert ezek a bűnös ember és a szent Isten közti távolságot sugallták, amilyen egy szuverén uralokodó és az alattvalója között van. Jézus Istenre inkább intimebb, melegebb és családiasabb megszólítást használta mint “Az én Atyám”, Mi Atyánk”, vagy “Az egek ura”..Jézus a földi nevelő atyja elvesztésének pótlására a “Mennyei Atyját “ találta meg!

A Tékozló Fiú megrendítő jézusi példázatát (Lukács 15:11-24) is lehetne más összfüggésben értelmezni. Nevezetesen a Bűneset történeténete (1Mózes 3) krisztusi folytatásának. .Az ótesamentumi narratíva az első emberpárnak az Éden-kertből való tragikus kiűzetésével fejeződik be. A jézusi példázatban a fellázadt, távolba szakad, koldussá lett fiú bűneit bánva hazatért, ahol Atyja várta és megbocsátva megtért fiának,

a visszafogadás pecsétjéűl keblére öleli!

Ám a názáreti Jézus nem csak egy a nagy vallásalapítók közűl mint amilyen Mózes, Buddha, Zoroaszter vagy Mohamed volt. Nemcsak üzenete volt egyedi: Isten és ember szeretete, a bünbocsánat, megtérés-újrakezdés ajándéka – melyet lehetővé tett önkéntes és helyettes megváltói halála révén. Minderre az isteni pecsét az volt, hogy a Mennyei Atyja feltámasztotta őt a halálból s ma is él dicsőségben és ugyanakkor övéivel a földön, s majd egykor a mennyekben.

Krisztus feltámadása egyik vitatott pontja a keresztény tanítsnak. Egyrészt ez földi értelemmel nem fogható fel. Másrészt bizonyságok tömege erősíti meg. Ezek megtalálhartók az evangéliumokban. Nézzünk bele a legrégibb listába, ahol több mint 500 személynek jelent meg a feltámadott Krisztus (1Korinthus 15:3-8). .

A Biblia tudósai szerint a fenti sorok a legrégibb tudósitás Jézus Krisztus feltámadásáról, és azoknak a személyeknek a felsorolását is tartalmazza, akiknek a feltámadott Krisztus megjelent. Ez a bibliai szakasz régebbi mint az evangéliumokban elbeszéltek Jézus Krisztus feltámadásáról, annak körülményeiről s megjelenéseiről. Ez a tudósítás Kr.u. 56 tavaszáról keltezik. Ekkor írta Pál Apostol első levelét a korinthusi gyülekezetnek, amibő1 a fenti sorok vétettek. Jézus a 30-ik évben halt meg. Mindjárt ezután Saul-Pál Jeruzsálemben volt, hogy üldözze a gyorsan növekvő keresztény egyházat. Ekkorra esik hirtelen megtérése a damaszkuszi úton (ApCsel 9). Azt is tudjuk, hogy három évvel megtérése után Pál látogatást tett Jeruzsálemben a Galatákhoz írt levél 1:18 verse szerint, ahol találkozott az apostolokkal, közöttük Péterrel. Ez azt jelenti, hogy Pál apostol Jeruzsálemben volt 6 vagy 7 évvel Jézus Krisztus halála és feltámadása után. E látogatása során kapta – valószínüleg Péter apostoltól – azt a listát amely azoknak a nevét tartalmazta, akik személyesen találkoztak a feltámadott Krisztussal, tehát szemtanúk voltak. A Korinthusiakhoz írt első levélben Pál apostol ezt a listát másolta vagy másoltatta le. Pál fontosnak tartotta – Péter és a többi apostolok nyomán – , hogy megőrizze a keresztény egyház a feltámadott Úrral találkozott szemtanúknak a listáját és azt továbbadják nemzedékről nemzedékre. Tették ezt azért, hogy Krisztus halottakból való feltámadásának jó híre, evangéliuma, üzente, amely az apostoli, keresztény igehirdetés szívét képezi, ne csupán szóbeszéd maradjon, vagy egyfajta víziónak az elbeszélése, hanem szemtanúk által alátámasztott történelmi tény maradjon. E nélkül ugyanis a keresztyén igehirdetés mitsem érne – mitosszá, filozófiává vagy mesévé silányulna.

A szemtanúk listája előtt van egy mondat: “Krisztus meghalt a mi bűneinkért és hogy eltemettetett, és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint”. A biblia tudósai kinyomozták, hogy ez eredetileg arám nyelven volt írva és továbbhagyományozva és amely az őskeresztyén gyülekezetnek a legősibb hitvallása volt Ez volt hitük tartalma,
summája és foglalata. Ez az ősi hitvallás aztán bekerült a későbbi hitvallásokba is; az Apostoli és: Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásokba s onnan minden keresztyén hitvallásba. Ez a hitvallási mag a listával együtt képezi az őskeresztyén u.n.
“Paradózist” azaz azt a lényeges formulát, amit azért is fogalmaztak meg, hogy továbbadják az utókornak. Ez van tehát előttünk a fenti Újtestamentomi igékben. Mindez azt jelenti, hogy a Krisztus kereszthaláláról, az emberiség bűneiért felajánlott és áldozatul adott életéről szóló híradás, valamint Krisztusnak a halálból való feltámadása felöli evangélium, jó hír nem szóbeszéden, fantáziáláson vagy vizión nyugszik, hanem szemtanúk által alátámasztott történelmi tényen. S ezen a híradás Krisztus feltámadása utáni 6.-ik évből származik.

Az Istenélmények teológiai alapvonalai 6

6. Ezek szerint a Kereszténység nemcsupán a szeretet vallása hanem amelynek alapítója és ura az a názáreti Jéus aki a kereszten meghalt az emberiség bűneiért és Isten feltámasztotta és magához emelte.

A feltámdás hitét azonban a 17-ik századtól fogva a racionalista filozófia lerombolta mivel azt elépzelhetetlennek minősítette, miután ilyet nem lehet tapasztalni. John Locke (1632-1704) az angol empiricista filozófiai trend művelője azt tanította, hogy az ember értelme születésekor olyan mint egy “tabula rasa” (tiszta tábla) amlre a tapasztalat írja a sorokat. Miután se a feltámadás, se Isten nem létezik mint egy földi, evilági entitás következésképpen mindkettőt lehetséges tagadni. De nézzünk egy kis rusnya csúszó-mászó, leveleket rágcsáló hernyót, amely egyszerre csak késztetést érez, hogy begubózzék. Aztán ebból egyszerre csak kitör s mint sokszínű kis lepke vídáman repked a kék égbe a Nap felé! Melyik az ő igazi egzisztenciája? A levél-rágcsálás, a begubózás vagy az ég felé szárnyalás? A mai ember lemondott az ég felé törekvésről, lecsúszott a galacsinhajtó bogarak szintjére, amíg egyszer az “életműve” maga alá nem temeti. Ez volt élete. Ellehet dönteni, hogy kettejük közül melyiknek volt értelmes élete és melyiknek nem.

Úgy tűnik, hogy a kortárs poszt-krisztián vagy dekrisztianizált ember lemondott léte szakrális dimenziójáról, hogy “szabad” legyen” minden megekötöttsétől, Ám az ilyen élet tele van veszéllyel, hogy mások elorozzák amilye van, vagy amit épített megrontják, tönkreteszik és bizonytalanságban van, hogy jó irányba halad-e élete. Tele lesz félelmekkel, hogy elfogy ereje az egyre növekvő munka folytatásához, s növekvő

félelemmel látja az elkerűlhetetlen véget azt, hogy egyszercsak ereje megroppanva “életműve” menthetetlenűl maga alá temeti.

Ha volt valaha nagy bizonytalanság Isten létezése felől, az akkor a mai nyugati civilizációban van. Kezdődött ez a 14-ik században a művészetekben lassan meginduló Renaissance-szal – a világ felé való fordulással, mely az Egyházba is behatolva, annak elvilágiasodásához vezetett. Ez indította el a Reformáció mozgalmát a 16-ik században. Közben a filozófia európai racionalizmusba és angol empiricizmusba fordult. Mindez a 18-ik század végi nagy társadalmi földrengéshez vezetett a véres Francia Forradalomban, amelyben az Egyház modernkori üldözése, a nagy forradalmak és a nagy háborúk kora kezdődötl el. Mindez csúcsra jutott a 20-ik század világháborúiban és az ezek nyomán kialakult káoszban a kommunizmus világhódításában és ateizmusában. Jóllehet ez önmagát falta fel, ám egyes vonásai átöröklődtek a mai globalizmus gazdasági-politikai törekvéseibe, valamint a divatos keresztény-ellenes kozmopolita filozófiába és világszemléletbe.

Mindezen eredők összhatásaként a mai „dekrisztianizált” nyugati ember totális és kaotikus bizonytalanságban él önmaga, világa és Isten felől. Ami Istent illeti, a felőle való bizonytalanság sokakat az agnoszticizmus karjaiba dobja. Az ilyen elismeri, hogy vannak érvek Isten léte mellett, de ugyanakkor vannak érvek nemléte felől is. Mivel dönteni nem tud, mert nem képes, ezért az egész dilemmát elkerüli, és nem foglalkozik vele. Világunk tele van ilyen emberekkel. Másokat az Isten-felőli bizonytalanság az ateizmus, az istentagadás halálos kelepcéjébe vezeti. Ha nincs „Pantokrátor – a mindeneket teremtő” akkor én vagyok az „Autokrátor – a magamat teremtő” – magamnak vagyok isten, törvény, erkölcs és végzet. Ne csodálkozzunk ha a világ gonosszá lett! Csodálkozunk-e azon, hogy világunk, amelyből Istent kitaszították, s amely roskadozik és elvész a hamis, hazug, csalárd, megtévesztő, rászedő, becsapó, megrövidítő, üres vagy méreggel telt szavak rettenete alatt! Melyek darabokra törnek életeket, családokat, közösségeket, társadalmakat és végül elvesztik világunkat!

És ez az Isten nélküli civilizáció büszke tudományos teljesítményére, s égig érő tornyot akar építeni „Sic itur ad astra” – ezzel akar a csillagokba jutni, de ebből is csak torzó Bábel Torony marad (1Mózes 11), mert a világ népeinek nyelve összezavarodott – már régen nem értik meg egymást! És ezzel a bábeli nyelvzavarral elvesző modern nyugati emberrel szemben 2000 esztendő távlatából emelkedik ki erkölcsi piedesztálon magasan felettünk álló és mindig megoldást hozó ember és Isten fia – a názáreti Jézus!

Miért, hogyan és miként?

Mindenekelőtt azzal, hogy Jézus Krisztus, aki meghalt a golgotai kereszten és harmadapján feltámadott, Megjelent a tanitványoknak a szent asszonyoknak, az ötszáz anyafinak. Saulnak a damaszkuszi úton. Tanítványaival volt negyven napig és tanította őket isteni ttkokra.s végűl felviteték a mennybe.

Tehát élő urunk van! Aki nem fantáziakép, halotti szellem, nem képzelőerő kivetítése, hanem a szegek és lándzsadöfés helyeit a testén viselő valódi és eredeti mesterünk és urunk van! A feltámadott Úr teste formájára nézve hasonló volt földi testéhez, bírva mindazokat a tapasztalokat amiket a földön szerzett. Tudatos volt mindarra ami földi létében volt. Azonban egy fontos minőségi külömbség volt a kétfajta lét, egzisztencia között. Míg a földi vagy materiális (szarkikosz) életformát az jellemezte, hogy a földi, hús és vér (szarkikosz) életforma dominál a lelki (pneumatikosz) entitás felett. Míg a feltámadott Úrban éppen fordítva volt: a lelki (pneumatikus) természet vagy natúra (entitás) teljesen dominált az ő földi, vagy evilági (hús-vér) természete felett. Innen érthető, hogy a feltámadott Úr áttudott hatolni, lezárt ajtókon, falakon., megjelenni övéinek,s találkozni tanítványaival a Galileai tónál.

A keresztény vallást az teszi különlegessé, sajátossá .és egyedivé, hogy alapítója a Názáreti Jézus nem csak élt és meghalt, hanem feltámadott a halálból s él örökké. Ő ígérte: “Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”(Máté 28:20). Nekünk keresztényeknek élő urunk van! Akik követőjévé lesznek azok megtapasztalják lelki jelenlétét mindenkor, minden időben és egyazon pillanatban. Mert a megdicsőült Úr osztozik Isten mindenütt-valóságában (omnipresencia). Aki követője lesz nem fogja célnélkülinek, üresnek, értelmetlennek, hidegnek, veszedelmesnek és félelmetesnek látni világát. Nem törik össze, ha csalódás, veszteség éri. Sorsát elfogadja s ha terhe vállán súlyos lesz, kérheti Ura segítségét. Nem áll bosszút önmagáért hanem Isten kezébe teszi le fájdalmát. Nem marad tanácstalan ha problémák veszik körül, mert tanácsért Urához fordulhat. Ura mindig elérhető imádság révén, amely úgy szolgál mint egy “mobil telefon”.

A keresztény egyház kétezréves történetének első háromszáz évében nagy üldöztetést szenvedett el a Római Birodalomban. Majd a harcias Iszlám hódította meg a Szent Földet, Észak Afrikát, az Ibérai Félszigetet, Kisázsiát, a Balkánt, Magyarország középső részét, s már Bécset ostromolta. A Francia Forradalommal az értelem nevében egy újabbkori egyházüldözés kezdődött mely.a Kommunizmusban csúcsosodott ki és folytatódik korunk polgári ateizmusában. Legújabban mindehez járult a harcias Iszlám újra megjelenése és térfoglalása Európában az elgyengült és visszavonulóban lévő Keresztény Egyházak hagyományos földjén.

Teológusok szorgalmasan keresik, hogy miként tudnák megállítani az Egyház erodálását és elfordult tömegeinek viszanyerését, s ezentúl a Keresztény .Kultúra és Civilizácó újabb virágzását. Eddigelé ezek az erőfeszítések nem vezettek számottevő eredményre.

Kétezer éve az Egyház stratégiája a pogány népek befogadására az “Expelle intrare” (Segítsünk belépni) elv volt. Az új elv esetleg a “Misterium fascinans Dei” (Elragadó titokzatos Istenélmény) lehetne.

Prof. Dr. Pungur József

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s